Vela-szupernóvamaradvány

A nézetben ábrázolt objektumok

Sagittarius A* (szupermasszív fekete lyuk)

A Tejút középpontja; 2022-ben az Event Horizon Telescope lefényképezte az árnyékát. Eseményhorizontjának átmérője kb. akkora, mint a Merkúr Nap körüli pályája. 2020-ban a fizikai Nobel-díj felét Reinhard Genzel és Andrea Ghez kapta a körülötte keringő csillagok pályájának évtizedes megfigyeléséért. Az S2 jelű csillag kb. 16 éves periódussal kering körülötte, napközelben közel a fénysebesség 3%-ára gyorsulva. A középpontjából érkező rádiósugárzást már 1974-ben felfedezték, akkor még nem tudva, hogy fekete lyuk okozza. Viszonylag csendes szupermasszív fekete lyuk: nem nyel aktívan nagy mennyiségű anyagot, ezért sokkal halványabb, mint sok más galaxis magja. Látható fénnyel nem figyelhető meg, mert a köztes csillagközi por elnyeli - csak rádió-, infravörös és röntgentartományban észlelhető. Az Event Horizon Telescope 2022-es felvétele volt a második valaha készült fekete lyuk-kép, az első az M87 galaxis magja volt 2019-ben. Nevét a Nyilas (Sagittarius) csillagképről kapta, amerre az égen a Föld felől látszik.

Nap / Naprendszer (G2V csillag · itt vagyunk)

~230 km/s-mal kering a galaktikus központ körül. Egy teljes galaktikus kör (galaktikus év) alatt a Naprendszer a dinoszauruszok kihalása óta is csak néhányszor kerülte meg a Tejutat. Az Orion-kar valójában a Tejút két nagy spirálkarja (Perseus és Sagittarius) közti kisebb, áthidaló szerkezet, nem önálló fő kar. A Nap kb. 4,6 milliárd éve keletkezett egy csillagközi gázfelhőből, valószínűleg más csillagokkal együtt egy nyílt halmazban. Függőlegesen is ingázik a galaktikus síkhoz képest, kb. 30 millió évente ki-be mozogva a korong felett és alatt. A galaktikus központtól való távolságunk miatt a Tejút fénye az éjszakai égen leginkább a Nyilas irányában, halvány sávként látszik.

Orion-köd (M42) (diffúz köd · csillagbölcső)

Szabad szemmel is látszó csillagkeletkezési régió az Orion kardjában. A legközelebbi nagy csillagkeletkezési régió a Földhöz, ezért a csillagászok egyik legrészletesebben tanulmányozott ködje. Középpontjában a Trapéz-halmaz négy fiatal, forró csillaga ionizálja a körülötte lévő gázt, ez adja a köd fényét. Több ezer fiatal csillag és protoplanetáris korong (úgynevezett proplyd) található benne, amelyekben bolygórendszerek formálódnak. Charles Messier 1769-ben katalogizálta, de már korábban, az 1610-es években is megfigyelték távcsővel. A Hubble és a James Webb űrteleszkóp is számtalan részletgazdag felvételt készített róla, feltárva a benne rejlő fiatal csillagokat.

Fiastyúk (M45) (nyílt csillaghalmaz)

Fiatal, forró kék csillagok; szabad szemmel 6–7 csillaga látszik. Kora mindössze kb. 100 millió év, csillagászati mértékkel rendkívül fiatal halmaz. A halmazt halvány, kékes reflexiós köd övezi, ami valójában egy útba eső, független porfelhő fénye. Több kultúra mitológiájában is szerepel: a görögöknél a hét nővér, a japán kultúrában Szubaru néven (innen az autómárka logója is). Legalább ezer csillagot tartalmaz, bár szabad szemmel csak a legfényesebb 6-9 látható. Néhány tízmillió év múlva a halmaz csillagai a Tejút gravitációs hatására szétszóródnak, és önálló pályára állnak.

Sas-köd (M16) (emissziós köd + csillaghalmaz)

Innen készült a Hubble híres „Teremtés Oszlopai” felvétele. A híres 1995-ös Hubble-felvételt Jeff Hester és Paul Scoville vezetésével készítették, azóta a csillagászat egyik legismertebb képe. Az „oszlopok” valójában sűrű hidrogéngáz- és porfelhők, amelyekben új csillagok formálódnak. A 2014-es Hubble- és a 2022-es James Webb-felvétel infravörös tartományban a por mögé is belátott, feltárva a bennük rejtőző fiatal csillagokat. Nevét a benti fényes csillaghalmazról kapta, amely a ködöt körülvevő nyílt halmaz (NGC 6611). A „Teremtés Oszlopai” valójában már évezredekkel ezelőtt szétfoszolhattak egy közeli szupernóva lökéshulláma miatt - amit ma látunk, a fény késleltetése miatti régi állapot.

Alfa Centauri (hármas csillagrendszer)

A Naphoz legközelebbi csillagrendszer; a Proxima Centauri b a lakható zónában kering. Három csillagból áll: Alfa Centauri A és B egy szoros kettőscsillag-párt alkot, a halvány Proxima Centauri pedig távolabb kering körülöttük. Az Alfa Centauri A és B mérete/hőmérséklete a Napéhoz hasonló, ezért gyakran emlegetik a Nap „ikertestvéreiként”. A Proxima Centauri egy vörös törpecsillag, amely önmagában is a Naphoz legközelebbi csillag. A Proxima Centauri b felfedezését 2016-ban jelentették be, tömege a Földéhez hasonló. A déli féltekéről szabad szemmel is látható, a harmadik legfényesebb csillag az éjszakai égbolton. A Breakthrough Starshot kezdeményezés célja, hogy parányi, fénnyel hajtott szondákat küldjön a rendszerbe évtizedeken belül.

Betelgeuse (vörös szuperóriás)

Az Orion válla; csillagászati értelemben a közeljövőben szupernóvaként robban. Átmérője akkora, hogy ha a Nap helyére kerülne, felszíne túlnyúlna a Jupiter pályáján is. 2019-2020 fordulóján szokatlanul elhalványodott, ami sokakban felkeltette a gyanút, hogy hamarosan felrobban - a csillagászok ezt végül egy hatalmas porfelhő-kilövellésnek tulajdonították. „A közeljövő” csillagászati értelemben akár több százezer évet is jelenthet, tehát nem várható emberi léptékben biztosan. Ha felrobban, a szupernóva a Földről nappal is látható lehet, de a Föld élővilágára a nagy távolság miatt nem jelent veszélyt. Tömege a Napénak kb. 15-20-szorosa, élete végéhez közeledő, gyorsan fejlődő csillag.

Rák-köd (M1) (szupernóva-maradvány)

Az 1054-ben megfigyelt szupernóva maradványa; a közepén pulzár. Az 1054-es szupernóvát kínai és japán csillagászok is feljegyezték, napközben is látható volt hetekig. Középpontjában egy neutroncsillag (pulzár) forog kb. 30-szor másodpercenként, rádió- és röntgensugárzást lövellve ki. Charles Messier 1758-ban katalogizálta elsőként, ez indította el a később róla elnevezett Messier-katalógust. A köd folyamatosan tágul, a táguló gázfelhő sebességét megmérve lehetett visszaszámolni a robbanás időpontját. Az egyik legfontosabb objektum a csillagfejlődés-elmélet történetében, mert konkrét megfigyelt eseményhez köthető a keletkezése.

Lagúna-köd (M8) (emissziós köd)

Szabad szemmel is látszó csillagbölcső a Nyilas felé. Nevét a benne húzódó sötét, kanyargós porsávról kapta, ami lagúnára emlékeztet. Átmérője kb. 100 fényév, az egyik legnagyobb és legfényesebb diffúz köd az égbolton. Charles Messier 1764-ben katalogizálta, bár arab csillagászok már évszázadokkal korábban is feljegyezték. Belsejében a „Homokfúvó-köd” néven ismert, kompakt régióban különösen intenzív csillagkeletkezés zajlik. Kis távcsővel vagy akár erős kötcsővel is megfigyelhető, az egyik legnépszerűbb amatőrcsillagász-célpont.

Carina-köd (NGC 3372) (óriás emissziós köd)

Az egyik legnagyobb csillagbölcső; itt lakik az Eta Carinae. Az Orion-ködnél is nagyobb és fényesebb, de a déli féltekéről látható, ezért kevésbé ismert. Az Eta Carinae egy szélsőségesen instabil, hatalmas tömegű csillagrendszer, amely 1840 körül egy óriási kitörést élt át, és bármikor szupernóvaként felrobbanhat. Tartalmazza a „Homunculus-ködöt”, az Eta Carinae 1840-es kitörésekor kilökött anyagfelhőt. Több nyílt csillaghalmazt is magába foglal, köztük a fiatal, forró csillagokból álló Trumpler 14-et. A James Webb űrteleszkóp 2022-es, „Kozmikus szirtek” néven ismertté vált felvétele ebből a ködből készült.

Dupla halmaz (h és χ Persei) (nyílt halmaz-pár)

Két fiatal, szabad szemmel is látszó halmaz egymás mellett. A két halmaz fizikailag is közel van egymáshoz, valószínűleg közös eredetű, egy időben keletkezett csillagfelhőből. Koruk mindössze 12-14 millió év, csillagászati mértékkel rendkívül fiatalok. Már az ókori görög csillagász, Hipparkhosz is feljegyezte létezésüket i. e. 130 körül. Együtt több ezer csillagot tartalmaznak, közöttük több szokatlanul fényes szuperóriást is. Binokulárral vagy kis távcsővel az egyik legszebb látvány az északi égbolton, a Perseus csillagképben.

Omega Centauri (NGC 5139) (gömbhalmaz)

A Tejút legnagyobb gömbhalmaza, több millió öreg csillaggal. Átmérője kb. 150 fényév, tömege kb. 4 millió naptömeg - jóval nagyobb a legtöbb más gömbhalmaznál. Egyes csillagászok szerint valójában egy régen bekebelezett törpegalaxis megmaradt magja, nem „hagyományos” gömbhalmaz. Központjában lehet egy közepes tömegű fekete lyuk, bár ez még vitatott kérdés. Szabad szemmel is látható a déli féltekéről, az egyik legfényesebb gömbhalmaz az égbolton. Csillagai között szokatlanul nagy a kor- és összetételbeli különbség, ami a törpegalaxis-eredetet támasztja alá.

Rozetta-köd (emissziós köd)

Virág alakú csillagbölcső, közepén fiatal halmazzal. Átmérője kb. 130 fényév, a középpontjában lévő fiatal csillaghalmaz (NGC 2244) sugárzása fújja szét/ionizálja a körülötte lévő gázt. A halmaz csillagai csak néhány millió évesek, a köd anyagából jöttek létre. A kör alakú, közepén üreges forma a halmaz csillagszele és sugárzása által kifújt gáznak köszönhető. Az Egyszarvú (Monoceros) csillagképben található, amatőrcsillagászok kedvelt fotótémája. Hosszú expozíciós idejű felvételeken jellegzetes vörös színben pompázik, amit az ionizált hidrogéngáz ad.

Vela-szupernóvamaradvány (szupernóva-maradvány)

Egy ~11 000 éve felrobbant csillag maradványa, pulzárral. A Vela-pulzár másodpercenként kb. 11-szer fordul meg, az egyik legjobban tanulmányozott neutroncsillag. A robbanás után visszamaradt gázfelhő ma is tágul, bonyolult, szálas szerkezetet alkotva. Viszonylagos közelsége miatt (kb. 800 fényév) az egyik legjobban vizsgálható szupernóva-maradvány. A Vela-pulzár rendszeresen produkál „glitch”-eket, hirtelen forgásgyorsulásokat, amik a neutroncsillag belső szerkezetéről árulnak el infókat. A déli féltekéről figyelhető meg, a Vela (Vitorla) csillagképben.

Rho Ophiuchi-felhő (csillagkeletkezési felhő)

Az egyik legközelebbi, színpompás por- és gázfelhő. Az egyik legközelebbi aktív csillagkeletkezési régió a Naphoz, ezért kiemelten fontos a csillagászati kutatásban. Változatos színvilágát a benne lévő különböző gázok (kék reflexiós köd, vörös emissziós köd) és a sötét porsávok adják. Az Antares nevű vörös szuperóriás csillag közvetlen közelében található, ami tovább színesíti a látványt. Több száz fiatal, kialakulóban lévő csillagot (protocsillagot) tartalmaz. Az egyik legnépszerűbb asztrofotós célpont, gazdag színvilága miatt.

Észak-Amerika-köd (NGC 7000) (emissziós köd)

A kontinens alakjáról elnevezett köd a Deneb közelében. William Herschel fedezte fel 1786-ban, bár a jellegzetes kontinens-formát csak fotográfiai felvételeken lehet igazán jól látni. A „Mexikói-öböl” résznek nevezett sötétebb terület valójában egy előtte lévő porfelhő, ami eltakarja a mögötte lévő fényesebb gázt. Fizikailag összefügg a szomszédos Pelikán-köddel, csak a köztes porsáv választja el vizuálisan két külön ködként. A Hattyú csillagképben található, a fényes Deneb csillag közelében. Halvány objektum, csak sötét égbolt alatt, hosszú expozíciós fotózással látszik igazán jól.

Nagy Magellán-felhő (kísérő törpegalaxis)

A Tejút legnagyobb kísérője; itt robbant fel az SN 1987A szupernóva. Az SN 1987A volt a legközelebbi és legjobban megfigyelt szupernóva a modern csillagászat történetében. Nevét Ferdinand Magellánról kapta, akinek expedíciója 1519-1522 között Európában elsőként dokumentálta. Saját, aktív csillagkeletkezési régiókkal rendelkezik, köztük a Tarantula-köddel, ami az egyik legaktívabb ilyen terület a Helyi Csoportban. A dél féltekéről szabad szemmel is jól látható, fényes, elmosódott folt formájában. A Tejút gravitációja lassan szétszakítja, anyagát egy csillagközi „híd” köti össze a Kis Magellán-felhővel.

Kis Magellán-felhő (kísérő törpegalaxis)

A déli féltekéről szabad szemmel látszó törpegalaxis. A Nagy Magellán-felhővel együtt a Tejút egyik legközelebbi és legfényesebb kísérő galaxisa. Henrietta Leavitt itt végzett méréseiből (cefeida-változócsillagok) született meg a csillagászati távolságmérés egyik alappillére, a periódus-fényesség összefüggés, 1908 körül. Tömege és mérete jóval kisebb a Nagy Magellán-felhőnél, ezért „kis” a neve. Csillagközi gázhíd köti össze a Nagy Magellán-felhővel, ami arra utal, hogy gravitációsan kölcsönhatásban vannak. A Tukán csillagképben található, az egyik legkönnyebben megtalálható törpegalaxis az égen.