Oberon

A nézetben ábrázolt objektumok

Nap (G2V csillag)

A Naprendszer tömegének 99,86%-át a Nap adja. Magja kb. 15 millió Celsius-fokos, itt zajlik a hidrogén héliummá alakuló magfúziója, ami az energiáját termeli. Fénye kb. 8 perc 20 másodperc alatt ér el a Földre, 150 millió kilométeres távolságból. Kora kb. 4,6 milliárd év, és élete felénél tart - kb. 5 milliárd év múlva vörös óriássá fúvódik fel. Felszínén (fotoszféra) a hőmérséklet kb. 5500 Celsius-fok, míg a légkör külső rétege, a korona ennél is forróbb, több millió fokos. Naptevékenysége kb. 11 éves ciklusban ingadozik, ami a napfoltok számában és az űridőjárásban is megmutatkozik. Kémiai összetétele kb. 74% hidrogén és 24% hélium, a maradék nyomokban nehezebb elemek. Átmérője kb. 1,39 millió km, kb. 109-szerese a Föld átmérőjének, térfogata kb. 1,3 millió Föld befogadására volna elég. A Naprendszer tömegének 99,86%-át adja, a bolygók, holdak és minden más test együtt is csak a maradék töredéket teszi ki. Napkitörései és koronakidobódásai képesek megzavarni a Föld műholdjait és elektromos hálózatait. Kb. 25-35 nap alatt fordul meg a tengelye körül, a forgási sebessége a szélességi körtől függően eltérő (differenciális forgás).

Merkúr (kőzetbolygó)

Egy napja (a napkeltétől napkeltéig) hosszabb, mint az éve. A Naprendszer legkisebb bolygója, kisebb, mint a Jupiter két legnagyobb holdja, a Ganymedes és a Kallisztó. Felszíni hőingása a legszélsőségesebb a bolygók közt: nappal kb. 430, éjjel mínusz 180 Celsius-fok, mert gyakorlatilag nincs légköre. Sarki krátereinek örök árnyékban lévő mélyedéseiben vízjeget találtak, annak ellenére, hogy a Naphoz legközelebbi bolygó. Kőzetmagja aránytalanul nagy, a bolygó térfogatának kb. 85%-át teszi ki - ezt egy ősi becsapódás is okozhatta, ami lekopasztotta a köpenyét. Eddig két űrszonda kereste fel közelről: a Mariner 10 (1974-75) és a MESSENGER, ami 2011-2015 közt keringett körülötte. Keringési ideje 88 nap, de a Naphoz viszonyított nap-nap ciklusa (napkeltétől napkeltéig) 176 földi napig tart, mert lassan forog. Pályája 3:2 spin-pálya rezonanciában van: minden két keringés alatt pontosan háromszor fordul meg a tengelye körül. Felszínét sok becsapódási kráter borítja, a legnagyobb, a Caloris-medence kb. 1550 km átmérőjű. Gyenge, de valódi mágneses tere van, ami meglepő egy ilyen kis, lassan forgó bolygónál. A BepiColombo küldetés jelenleg úton van felé, és 2026-ban áll pályára körülötte.

Vénusz (kőzetbolygó)

A legforróbb bolygó (~465 °C), és visszafelé forog. Légköre 96% szén-dioxid, felszíni nyomása kb. 92-szerese a földinek - olyan, mintha 900 méter mélyen lennénk a tengerben. Sűrű kénsav-felhői szinte teljesen eltakarják a felszínét, ezért csak radarral (pl. a Magellan-szonda, 1990-94) térképezték fel. A Naprendszer legszabályosabb, legkevésbé elnyúlt keringési pályájú bolygója. Mérete és tömege alapján a Föld ikertestvérének is nevezik, de a szélsőséges üvegházhatás miatt a felszíne pokoli. Fényessége miatt gyakran összetévesztik UFO-val - ez a legfényesebb égitest az égen a Nap és a Hold után. Egy napja (a Nap két egymást követő delelése közt) hosszabb, mint az éve: 243 nap a forgása, 224,7 nap a keringése. Felszínét több ezer vulkán borítja, ezek közül néhány ma is aktív lehet a friss megfigyelések szerint. Az ókorban két különálló égitestként ismerték (Hajnalcsillag és Alkonycsillag), mire rájöttek, hogy ugyanaz a bolygó. Légkörének felső rétegeiben, kb. 50-60 km magasan a nyomás és hőmérséklet földi-szerű, ami jövőbeli léggömbös küldetések ötletét adta. Számos szovjet Venyera-szonda szállt le rajta az 1970-80-as években, ezek az egyetlen felszíni fotók róla.

Föld (kőzetbolygó)

Az egyetlen égitest, amelyről életet ismerünk. Felszínének 71%-át óceán borítja, és egyetlen természetes holdja, a Hold stabilizálja a tengelyferdeségét, ami a viszonylag állandó éghajlatot is biztosítja. Légköre 78% nitrogénből és 21% oxigénből áll - ez utóbbi szinte kizárólag a fotoszintetizáló élet évmilliárdos munkájának eredménye. Mágneses tere, amit a folyékony vas-nikkel külső magjának mozgása kelt, védőpajzsként tereli el a Napból érkező töltött részecskéket. Kb. 4,54 milliárd éves, és az egyetlen ismert kőzetbolygó, amelynek felszínét aktív tektonikus lemezek szabdalják. Légkörének ózonrétege szűri ki a Nap káros ultraibolya sugárzásának nagy részét, ami a szárazföldi élet kialakulásához is elengedhetetlen volt. Egyetlen olyan bolygó a Naprendszerben, amelyről tudjuk, hogy felszínén folyékony víz stabilan létezik nagy mennyiségben. Belső szerkezete négy fő rétegből áll: belső mag, külső mag, köpeny és kéreg - a kéreg a legvékonyabb, mégis ezen élünk. Egyetlen forgása (egy nap) 23 óra 56 perc a csillagokhoz képest, de a Nap miatt ezt kerekítjük 24 órára. Tengelyferdesége (23,4 fok) okozza az évszakokat - enélkül a Föld éghajlata sokkal egyhangúbb lenne. A légkör kb. 100 km-es magasságig (Kármán-vonal) tekinthető a légkörnek, efölött már az űr kezdődik.

Hold (hold)

Évente ~3,8 cm-rel távolodik a Földtől. A Naprendszer ötödik legnagyobb holdja, és a bolygójához viszonyított méretaránya a legnagyobb az összes nagy hold közt. Az uralkodó elmélet szerint egy Mars méretű égitest, a Theia és az ősi Föld ütközéséből keletkezett kb. 4,5 milliárd éve. Kötött keringése miatt mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Föld felé - a túlsó oldalát csak az űrkorszakban láthattuk először. 12 ember járt már a felszínén, mind az Apollo-program keretében, 1969 és 1972 között. Gravitációja okozza a Föld árapályjelenségeit, és stabilizálja a Föld tengelyferdeségét, ami a stabil évszakokhoz is kell. Felszínét sötét, lávával kitöltött síkságok (mare) és világosabb, hegyvidéki területek borítják. Nincs számottevő légköre, ezért a hőmérséklete nappal kb. 127, éjjel mínusz 173 Celsius-fok is lehet. Gravitációja kb. a Földének egyhatoda, ezért az Apollo-asztronauták jellegzetes, ugrálós járással közlekedtek rajta. Sarki krátereinek árnyékos mélyedéseiben vízjeget találtak, ami jövőbeli holdbázisok vízforrása lehet. Kőzeteinek kora alapján a Naprendszer korai történetének, például a nagy bombázási korszaknak fontos bizonyítéka.

Phobosz (hold)

Gyorsabban kering, mint ahogy a Mars forog, ezért nyugaton kel és keleten nyugszik. Lassan spirálozik befelé: pár tízmillió év múlva szétszakad. Olyan közel kering a Marshoz, hogy a bolygó legtöbb pontjáról a horizont alatt van, amikor delel. Felszínét mély barázdák szabdalják, amiket valószínűleg a Stickney-becsapódás repedései okoztak. A japán MMX küldetés a 2020-as évek végén mintát venne róla és hozná haza a Földre. Átlagos átmérője kb. 22 km, szabálytalan, krumpli-szerű alakú test. Felszínét vékony porréteg borítja, legnagyobb krátere, a Stickney majdnem szétrepesztette. Asaph Hall amerikai csillagász fedezte fel 1877-ben, ugyanabban a hónapban, mint a Deimoszt. Eredete vitatott: lehet befogott kisbolygó, vagy a Mars körüli törmelékből összeállt test. Kb. 50 millió év múlva vagy szétszakad az árapályerők hatására, vagy becsapódik a Marsba.

Deimosz (hold)

Olyan apró, hogy a Mars felszínéről nézve alig több egy fényes csillagnál. A Naprendszer egyik legkisebb ismert holdja, felszínét vékony porréteg (regolit) borítja. Keringési ideje majdnem megegyezik a Mars forgási idejével, ezért az égen napokig ugyanott látszik. Asaph Hall amerikai csillagász fedezte fel 1877-ben, ugyanabban a hónapban, mint a Phoboszt. Átlagos átmérője kb. 12,4 km, még Phobosznál is kisebb és szabálytalanabb alakú. Sokkal simább felszínű, mint a Phobosz, mert a por vastagabb réteget képez rajta. Keringési sugara kb. 23 460 km, majdnem háromszorosa a Phobosz pályájának. Nevét a görög mitológia Rémület nevű alakjáról kapta, Arész fiáról. A Mariner 9 szonda fotózta le először közelről, 1971-ben.

Metis (hold)

A Jupiter egyik legbelső, apró holdja: ő és az Adrastea szolgáltatja az anyagot a bolygó fő gyűrűjéhez, miközben gyorsabban kering a bolygó körül, mint ahogyan a Jupiter maga forog. A Voyager-program tudományos csapata fedezte fel 1979 márciusában. Szabálytalan alakú test, tömege nem elég ahhoz, hogy gömb alakúra formálja önmagát. A Galileo űrszonda becsapódási krátereket, dombokat és völgyeket azonosított a felszínén. A csillagászok szerint valószínűleg kötött forgású, azaz mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Jupiter felé.

Amaltheia (hold)

A Naprendszer legvörösebb ismert objektuma, vörösebb, mint a Mars. Több hőt sugároz, mint amennyit a Naptól kap. A Jupiter negyedik legnagyobb holdja, de a nagy Galilei-holdakhoz képest törpének számít. Edward Emerson Barnard fedezte fel 1892-ben, ez volt az utolsó holdfelfedezés, amit puszta szemmel, távcsövön át tettek. Szabálytalan, krumpli alakú test, amit valószínűleg egy nagyobb test szétesése hozott létre. A négy nagy Galilei-hold és a Jupiter között kering, jóval közelebb a bolygóhoz. Felszíne vörös, ami valószínűleg az Io vulkánjaiból származó kénvegyületekből ered. A Galileo szonda 2002-2003-ban közelről is megvizsgálta. Sűrűsége alacsonyabb a vízénél, ami arra utal, hogy belseje laza, porózus szerkezetű.

Thebe (hold)

A Thebe pora táplálja a Jupiter külső, úgynevezett fátyolgyűrűjének egyik komponensét: a hold felszínéről becsapódások által felvert szemcsék alkotják a gyűrű vastagabb, jobban megdőlt részét. A Voyager-program tudományos csapata fedezte fel 1980-ban, a Voyager 1 felvételei alapján. A Jupiter hetedik legnagyobb holdja, közepes sugara mintegy 49 km. Prográd, csaknem kör alakú pályán kering a Jupiter egyenlítői síkjában, három másik belső holddal együtt.

Io (hold)

A Naprendszer vulkanikusan legaktívabb égiteste: több mint 400 működő vulkán gyötri, a Jupiter árapályereje gyúrja belülről. A Jupiter árapályereje folyamatosan gyúrja belülről, ami extrém vulkáni tevékenységet vált ki, akár 500 km magas kéndioxid-gejzírekkel. Felszínét kén és kén-dioxid festi sárgás-narancsos-vörös színűre, ezért hívják néha pizza holdnak. Gyakorlatilag nincs kráterezettsége, mert a vulkánkitörések folyamatosan újrafestik a felszínét. A Naprendszer negyedik legnagyobb holdja, sűrűsége a Galilei-holdak közül a legnagyobb. Felszínén szinte nincs vízjég, ellentétben a többi nagy Jupiter-holddal. Vulkánjai kén-dioxidot lövellnek az űrbe, ami részben Jupiter magnetoszférájába kerül, plazmagyűrűt hozva létre. Galileo Galilei fedezte fel 1610-ben, a másik három nagy Jupiter-holddal együtt. Felszíni hőmérséklete átlagosan mínusz 143 Celsius-fok, de a vulkánkitörések helyén akár 1600 fok is lehet.

Europa (hold)

Jégkérge alatt sós óceán rejlik, amelyben több víz van, mint a Föld összes tengerében együttvéve. Felszíne szinte teljesen sima jég, alig van rajta becsapódási kráter - jele, hogy geológiailag fiatal, aktív felszín. A NASA Europa Clipper szondája (2024-ben indult) 2030-ban érkezik meg, hogy közelről vizsgálja lakhatóságát. A jégkéreg alatti óceán az egyik legesélyesebb hely a Naprendszerben földönkívüli mikrobaélet keresésére. Felszínét vörösesbarna repedéshálózat szeli át, ez az egyik legsimább ismert felszín a Naprendszerben. Galileo Galilei fedezte fel 1610-ben, a másik három nagy Jupiter-holddal együtt. Mérete valamivel kisebb, mint a Föld Holdjáé. Vékony oxigén-légköre van, bár rendkívül ritka, a jég felszínéről felszabaduló molekulákból.

Ganymedes (hold)

A Naprendszer legnagyobb holdja, még a Merkúrnál is nagyobb, és egyedüliként saját mágneses tere van. Saját mágneses tere sarki fényt (auróra) hoz létre a felszíne fölött, amit a Hubble is megfigyelt. Jégkérge alatt sós óceán húzódhat, ami több vizet tartalmazhat, mint a Föld összes óceánja együttvéve. Az ESA JUICE szondája (2023-ban indult) 2034-ben áll majd pályára körülötte - ez lesz az első szonda, ami egy más bolygó holdja körül kering. A Naprendszer legnagyobb holdja, nagyobb, mint a Merkúr bolygó, bár tömege kevesebb. Galileo Galilei fedezte fel 1610-ben. Felszínén sötétebb, kráterezett régiók és világosabb, barázdált területek váltakoznak. Belső szerkezete rétegzett: vasmag, kőzetköpeny, majd vastag jég- és óceánréteg.

Kallisztó (hold)

A Naprendszer legsűrűbben kráterezett felszíne: négymilliárd éve szinte változatlan, egy befagyott őskori tájkép. A Jupiter négy Galilei-holdja közül a legkülső, és a legkevésbé érintett a bolygó árapályerőitől. Felszíne alatt egy sós óceán is lehet, bár a jégkérge sokkal vastagabb, mint a Europáé. Alacsony sugárzási szintje miatt a NASA egykor egy emberes bázis lehetséges helyszíneként is fontolóra vette. Galileo Galilei fedezte fel 1610-ben, a Jupiter négy nagy holdjának egyikeként. A Naprendszer harmadik legnagyobb holdja, mérete majdnem eléri a Merkúrét. Felszínén a Valhalla nevű becsapódási medence a Naprendszer egyik legnagyobb ismert kráterrendszere, kb. 3800 km átmérőjű.

Himalia (hold)

A Jupiter legnagyobb szabálytalan holdja: nem kötött forgású, hanem önálló, mindössze 7,8 órás ütemben pörög, miközben 250 nap alatt kerüli meg a bolygót. Charles Dillon Perrine fedezte fel 1904. december 3-án, a Lick Obszervatórium 0,9 méteres Crossley-teleszkópjával. Albedója mindössze kb. 4%, ami sötét, C- vagy D-típusú kisbolygóra emlékeztető összetételre utal. A Himalia-csoport messze legnagyobb tagja; a csoportba tartozik még a Leda, a Lysithea és az Elara is. Forgási idejét 2012-ben, földi távcsöves fénygörbe-méréssel pontosították 7,7819±0,0005 órára, felváltva egy korábbi, hibás, kb. 9,5 órás értéket.

Pan (hold)

A Szaturnusz A-gyűrűjének Encke-résében kering, jellegzetes egyenlítői gerince miatt "repülő csészealj" vagy ravioli alakú; pásztorholdként tartja nyitva a mintegy 325 km széles rést. M. R. Showalter fedezte fel 1990-ben, kilenc évvel korábbi Voyager 2-felvételeken. Gravitációja hullámokat, úgynevezett "wake"-eket kelt a rés menti gyűrűanyagban, amelyek több száz kilométerre benyúlnak a gyűrűbe. A befelé haladó gyűrűrészecskék gyorsabban keringenek, és elhaladáskor gravitációs "lökést" kapnak Pantól, ez hozza létre a hullámokat. Nevét a görög mitológia Pán nevű, kecskelábú erdei istenéről kapta.

Daphnis (hold)

A Cassini-misszió a Keeler-rés jellegzetes, hullámos szélei alapján találta meg: gravitációja folyamatosan hullámokat kelt a rés peremén, amelyek a Szaturnusz napéjegyenlőségekor, amikor a Nap a gyűrűk síkjában áll, még árnyékot is vetnek. A Cassini csapata azonosította 2005. május 1-jén, miután a Keeler-rés peremén megfigyelt fodrozódások már korábban egy hold létére utaltak. "Hullámkeltő" holdként ismert: a rés belső peremén a hullámok a hold előtt járnak, a külső peremén pedig mögötte. A Szaturnusz A-gyűrűjének részecskéinek pályáját zavarja meg, ezzel formálva a Keeler-rés hullámos szegélyét. Nevét a görög mitológiából kapta: Daphnis pásztor és pásztorsípon játszó költő volt, Hermész fiaként.

Prometheus (hold)

Pásztorholdként korlátozza a Szaturnusz F-gyűrűjének belső szélét; szemben szomszédaival, Pandorával, Janusszal és Epimetheusszal, feltűnően kevés becsapódási kráter borítja. A Voyager 1 tudományos csapata fedezte fel 1980 októberében. Krumpli alakú, szélsőségesen szabálytalan test, felszínén akár 20 km átmérőjű kráterek is láthatók. Valószínűleg porózus, jeges összetételű, alacsony sűrűségű test. Nevét Prométheusz görög titánról kapta, aki ellopta az istenek tüzét, és az emberiségnek adta.

Pandora (hold)

Prometheus párjaként az F-gyűrű másik pásztorholdja: míg Prometheus rendezi és összetartja a gyűrűt, Pandora inkább megzavarja, felkavarja azt. A Voyager 1 tudományos csapata fedezte fel 1980 októberében. Krumpli alakú test, felszínét finom, porszerű jeges anyag vonja be, amely még a becsapódási krátereket is elfedi. Felszínét barázdák és gerincek szabdalják. Nevét 1985-ben kapta, a görög mitológia Pandórájáról, aki kíváncsiságával szabadította a világra a bajokat, de a reményt is.

Janus (hold)

Az Epimetheusszal közösen a Naprendszer egyetlen ismert olyan párosát alkotja, amely nagyjából négyévente pályát cserél: amikor a belső hold beéri a külsőt, gravitációs kölcsönhatásuk felcseréli a pályájukat. Audouin Dollfus észlelte először 1966. december 15-én, de sokáig egyetlen holdnak hitték; 1978-ban Stephen M. Larson és John W. Fountain ismerte fel, hogy valójában két külön test, a Janus és az Epimetheus látszik ugyanott. A Voyager 1 1980-ban megerősítette. Krumpli alakú test, felszínét számos, 30 km-nél is nagyobb kráter borítja, köztük a Castor, a Phoebe, az Idas és a Lynceus. Az F- és G-gyűrű közti résben kering, felszíni hőmérséklete kb. -195 °C. A két hold legközelebbi megközelítésekor is mintegy 10 000 km választja el őket egymástól, ez az egyetlen ilyen ko-orbitális elrendezés a Naprendszerben.

Epimetheus (hold)

A Janusszal alkotott páros a Naprendszer egyetlen ismert ko-orbitális holdpárja: nagyjából négyévente, amikor a belső hold utoléri a külsőt, gravitációs hatásuk felcseréli a pályájukat. Két megfigyelő is felfedezte egymástól függetlenül 1966 decemberében: Audouin Dollfus (dec. 15.) és Richard Walker (dec. 18.); a kettős mivoltot csak 1978-ban ismerte fel Stephen M. Larson és John W. Fountain, amit a Voyager 1 1980-ban megerősített. Krumpli alakú test, déli pólusán egy nagy kráter maradványa okoz feltűnő lapultságot. Az F- és G-gyűrű közti résben kering, felszíni hőmérséklete kb. -195 °C. A Janusszal együtt valószínűleg laza, gravitáció tartotta törmelékhalmaz ("rubble pile") szerkezetű.

Mimas (hold)

A hatalmas Herschel-kráter miatt megszólalásig hasonlít a Halálcsillagra. A jégkérge alatt óceán is lehet. A legkisebb ismert égitest, amit saját gravitációja gömb alakúra formált. William Herschel fedezte fel 1789-ben. A Herschel-kráter átmérője kb. a hold harmada - egy valamivel nagyobb becsapódás szétrepeszthette volna. Átmérője kb. 396 km, ez a legkisebb ismert test, amit a saját gravitációja gömbbé formált. A Szaturnusz belső gyűrűihez közel kering, gravitációs hatása alakítja a Cassini-rés nevű gyűrűhézagot. Felszíni hőmérséklete szokatlan mintázatot mutat, amit egyesek Pac-Man-mintázatnak neveznek.

Enceladus (hold)

Déli sarkából vízgejzírek lövellnek az űrbe, és ezek töltik fel a Szaturnusz E-gyűrűjét. A Naprendszer egyik legesélyesebb helye az életre. A Cassini szonda 2005-ben fedezte fel a déli sarki gejzíreket, amik szerves molekulákat és szilícium-részecskéket is tartalmaznak. Felszíne a Naprendszer egyik legfényesebb, legjobban visszaverő felszíne, mert friss jég borítja. A gejzírekből kilövellt anyag táplálja a Szaturnusz E-gyűrűjét. William Herschel fedezte fel 1789-ben. Felszínének egy része szinte kráter nélküli, jelezve a folyamatos geológiai megújulást. A Cassini szondával 2015-ben átrepültek a gejzírfelhőn, és molekuláris hidrogént is kimutattak benne, ami hidrotermális aktivitásra utal.

Tethys (hold)

Szinte tiszta vízjég, olyan könnyű, hogy elméletben úszna a vízen. Az Ithaca Chasma kanyon a kerületének háromnegyedén végigfut. Az Odüsszeusz-kráter átmérője kb. a hold kétharmada, az egyik legnagyobb ismert kráter a Naprendszerben a holdjához képest. Sűrűsége arra utal, hogy szinte kizárólag vízjégből áll, alig van benne kőzet. Giovanni Cassini fedezte fel 1684-ben. Sűrűsége mindössze kb. 0,98 g/cm3, ami majdnem tiszta vízjégre utal, kőzettartalom nélkül. Két apró társ-holdja, a Telesto és a Calypso osztozik a pályáján, a Lagrange-pontokban. Felszínét sűrű kráterezettség borítja, a legnagyobb az Odüsszeusz-kráter.

Dione (hold)

Hátsó féltekéjét fényes jégszirtek hálózzák be: a Voyager még felhőknek nézte őket, a Cassini mutatta meg, hogy több száz méteres jégfalak. Giovanni Cassini fedezte fel 1684-ben, ugyanabban az évben, mint a Tethyst. Vékony oxigén-légköre van, bár rendkívül ritka, a földinél billiószor gyérebb. Két apró társ-holdja is van, amik ugyanazon a pályán, a Lagrange-pontokban keringenek. Felszínén fényes jégsziklák és sötétebb, kráterezett területek egyaránt megtalálhatók. A Cassini szonda többször is elrepült mellette közelről, részletes térképet készítve róla. Halvány, poralapú gyűrűt is találtak a pályáján, hasonlót, mint a Rheánál feltételezettet.

Rhea (hold)

A Szaturnusz második legnagyobb holdja. Felmerült, hogy saját, halvány gyűrűrendszere lehet, ami holdnál példátlan volna. A Szaturnusz második legnagyobb holdja, csak a Titán nagyobb nála. Giovanni Cassini fedezte fel 1672-ben. Felszínét sűrű kráterezettség borítja, és két nagy, fényes becsapódási medence is látható rajta. Sűrűsége arra utal, hogy kb. kétharmada jég, egyharmada kőzet. Felszínén két hatalmas becsapódási medence látható, mindkettő fényes, sugárirányú sávokkal. A Cassini szonda 2005-ben és 2010-ben is közel repült el mellette.

Titán (hold)

Az egyetlen hold sűrű légkörrel. Felszínén metánból van a folyó, a tó és az eső, a Huygens 2005-ben le is szállt rá.

Hyperion (hold)

Szivacsszerű, likacsos test, ami kaotikusan bukdácsol: a forgása szó szerint megjósolhatatlan, nincs két egyforma napja. A legnagyobb ismert, nem gömb alakú hold a Naprendszerben. William Cranch Bond, George Bond és William Lassell fedezte fel egymástól függetlenül 1848-ban. Szivacsos szerkezete miatt sűrűsége alacsonyabb, mint a legtöbb jégholdé - kb. fele akkora, mint a vízé. Kaotikus forgása miatt a Naprendszerben egyedülálló, kiszámíthatatlan tájékozódású test. Felszínének mélyen árnyékolt kráterei szivacsra emlékeztető, likacsos struktúrára utalnak. A Cassini szonda 2005-ben repült el mellette a legközelebb, kb. 500 km-re.

Iapetus (hold)

Egyik féltekéje koromsötét, a másik hófehér, és az egyenlítőjén 13 km magas hegygerinc fut végig, amitől dióra hasonlít. Giovanni Cassini fedezte fel 1671-ben, és sokáig nem értette, miért látszik csak félidőben. A sötét-világos kettősséget valószínűleg a Phoebéről érkező sötét por okozza, ami a vezető féltekéjére hullik. Egyenlítői gerince olyan magas és szabályos, hogy egyes kutatók mesterséges eredetet is felvetettek tréfásan - valójában geológiai eredetű. Átmérője kb. 1470 km, a Szaturnusz harmadik legnagyobb holdja. Pályája szokatlanul távol van a Szaturnusztól és erősen dőlt a többi nagy holdhoz képest. A sötét terület neve Cassini Regio, a felfedezőjéről elnevezve.

Phoebe (hold)

Retrográd irányban kering, tehát nem a Szaturnusszal együtt született: befogott objektum a Kuiper-övből. William Henry Pickering fedezte fel 1899-ben, fotólemezeken - ez volt az első fotográfiai úton felfedezett hold. Retrográd, erősen döntött pályája miatt valószínűleg a Kuiper-övből származó, befogott objektum, nem a Szaturnusz-rendszerben keletkezett. Sötét felszínét szén-gazdag anyag borítja, ami az Iapetus egyik féltekéjét is befesti. A Szaturnusz holdjai közül az egyik legtávolabbi és legnagyobb az irreguláris, nem kör alakú, dőlt pályájú holdak közül. A Cassini szonda 2004-ben repült el mellette, mielőtt pályára állt volna a Szaturnusz körül. Felszínén vízjeget és szerves anyagokat is kimutattak.

Puck (hold)

Az Uránusz kisebb holdjai közül a legnagyobb: az öt nagy, 400 km-nél nagyobb átmérőjű fő hold után ő a bolygó legnagyobb belső kísérője. A Voyager 2 fedezte fel 1985 decemberében, az Uránusz melletti elhaladása során. Eredeti jelölése S/1985 U1 volt. Nevét Shakespeare Szentivánéji álom című művének huncut manójáról, Puckról kapta. Kevesebb mint egy Föld-nap alatt kerüli meg az Uránuszt.

Miranda (hold)

Felszínét 20 km mély szakadékok szabdalják, mintha egyszer szétesett, majd találomra újra összeállt volna. A Voyager 2 1986-os elhaladása fotózta le először, ekkor fedezték fel extrém, szabdalt felszínét. Az Uránusz öt nagy holdja közül a legkisebb és a bolygóhoz legközelebbi. Verona Rupes nevű szirtje a Naprendszer egyik legmagasabb ismert sziklafala, akár 20 km magas is lehet. Gerard Kuiper fedezte fel 1948-ban. Felszíne a Naprendszer egyik legváltozatosabb, legkáoszosabb tájképe, három nagy, ovális szerkezetű régióval (corona). Csak a Voyager 2 egyetlen elhaladásából ismerjük, a felszínének kevesebb mint fele van feltérképezve.

Ariel (hold)

Az Uránusz legfényesebb holdja, fiatal völgyrendszerekkel, amelyeket valószínűleg jég-vulkanizmus töltött fel. William Lassell fedezte fel 1851-ben. Felszínén repedésvölgyek (chasmata) hálózata húzódik, amiket egykori jég-vulkanikus folyamatok tölthettek fel. Az Uránusz holdjai közül a legkevésbé kráterezett, ami fiatalabb, aktívabb felszínre utal. Az Uránusz öt nagy holdja közül a legfényesebb, legmagasabb albedójú. Sűrűsége arra utal, hogy kb. fele-fele arányban áll jégből és kőzetből. Csak a Voyager 2 1986-os elhaladásából ismerjük közelről.

Umbriel (hold)

Az Uránusz legsötétebb holdja. Egyetlen rejtélyes fényes gyűrű, a Wunda-kráter pereme töri meg az egyhangú sötét felszínt. William Lassell fedezte fel 1851-ben, ugyanakkor, mint az Arielt. Neve a Sylph nevű szellemtől ered Alexander Pope A fürtrablás című verséből, ahogy a többi Uránusz-holdé is irodalmi eredetű. Sötét felszínét valószínűleg ősi, szén-gazdag anyag borítja, ami alig változott a Naprendszer kialakulása óta. Az Uránusz öt nagy holdja közül a legsötétebb, alacsony fényvisszaverő képességű. Kráterekkel sűrűn borított, ősi felszíne alig mutat geológiai aktivitás jeleit. Csak a Voyager 2 1986-os elhaladásából ismerjük közelről.

Titania (hold)

Az Uránusz legnagyobb holdja, csaknem 1 500 km hosszú kanyonrendszerrel, ami a Naprendszer egyik legnagyobb repedéshálózata. William Herschel fedezte fel 1787-ben, ugyanazon az éjszakán, mint az Oberont. Felszínén jeges sziklafalak és mély kanyonok láthatók, amik egykori belső tektonikus aktivitásra utalnak. Neve Oberon tündérkirálynőjéről, Shakespeare Szentivánéji álom című művéből származik. Az Uránusz legnagyobb holdja. Sűrűsége arra utal, hogy kb. fele jégből, fele kőzetből áll. Csak a Voyager 2 1986-os elhaladásából ismerjük közelről.

Oberon (hold)

Kráterei alján sötét anyag ül, a peremén pedig egy 11 km magas hegy emelkedik, ami a Voyager 2 képein a sziluettben látszott meg. William Herschel fedezte fel 1787-ben. Az Uránusz legkülső nagy holdja, felszínét sűrű kráterezettség borítja. Neve Shakespeare Szentivánéji álom című művének tündérkirályáról származik. Az Uránusz második legnagyobb holdja, a bolygóhoz legtávolabb keringő az öt nagy hold közül. Felszíne az egyik legősibb, legerősebben kráterezett az Uránusz-holdak közt. Csak a Voyager 2 1986-os elhaladásából ismerjük közelről.

Proteusz (hold)

Épp a határon van: kicsivel nagyobb, és a saját gravitációja gömbbé húzná. Így viszont szögletes maradt. A Voyager 2 fedezte fel 1989-ben, a Neptunusz mellett elhaladva. A Neptunusz második legnagyobb holdja, de mivel sötét felszínű és közel kering a bolygóhoz, a Földről nehéz megfigyelni. Legnagyobb krátere, a Pharos majdnem szétrepesztette a testet. A Neptunusz-rendszer legnagyobb szabálytalan alakú (nem gömb) holdja. Sötét felszíne miatt a fényessége csak töredéke a hasonló méretű Mimaszénak. Pályája nagyon közel van a Neptunuszhoz, gyakorlatilag a gyűrűk külső szélén.

Triton (hold)

Retrográd irányban kering, tehát befogott törpebolygó a Kuiper-övből. Nitrogéngejzírei ma is működnek, pedig itt mínusz 235 fok van. A Naprendszer legnagyobb retrográd - bolygója forgásával ellentétes irányban keringő - holdja. William Lassell fedezte fel 1846-ban, alig 17 nappal a Neptunusz felfedezése után. Felszíne fiatal és aktív, alig van rajta becsapódási kráter - valószínűleg részleges felszín-újraolvadás miatt. Végül a Neptunusz árapályereje szét fogja szaggatni, és lehet, hogy gyűrűvé alakul, kb. 3,6 milliárd év múlva. Felszínének hőmérséklete mindössze kb. 38 kelvin, mínusz 235 Celsius-fok, az egyik leghidegebb ismert hely a Naprendszerben. Nitrogénjég és metánjég borítja a felszínét, rózsaszínes-kékes árnyalattal. A Voyager 2 1989-es elhaladásakor fedezte fel az aktív gejzíreket, amik akár 8 km magasra is lövellnek.

Nereida (hold)

Pályája a holdak közt az egyik legelnyúltabb: a Neptunusztól 1,4 és 9,7 millió km között ingázik. Gerard Kuiper fedezte fel 1949-ben. A Neptunusz harmadik legnagyobb holdja, de rendkívül nyújtott pályája miatt a távolsága a bolygótól hétszeresére is nőhet. Ilyen nyújtott pálya arra utal, hogy múltbeli gravitációs kölcsönhatás, talán a Triton befogása, zavarta meg eredeti pályáját. A Naprendszer egyik legnehezebben megfigyelhető nagyobb holdja, mert nagyon halvány és távol kering. Mérete és pályája alapján valószínűleg nem eredetileg alakult ki jelenlegi pályáján.

Charon (hold)

Akkora a Plútóhoz képest, hogy a közös tömegközéppontjuk a Plútón KÍVÜL van: valódi kettős rendszert alkotnak, egymás felé fordított arccal. James Christy fedezte fel 1978-ban, és ez vezetett a Plútó tömegének pontosabb meghatározásához. Felszínén egy vörösesbarna sarki régió (Mordor Macula) látható, amit a Plútóról szökő metángáz fagyása okozhat. A New Horizons 2015-ös elhaladásakor egy hatalmas kanyonrendszert is felfedezett rajta, ami egykori belső óceán megfagyásából származhat. Átmérője a Plútóénak kb. fele, ami a legnagyobb ismert arány bármely hold és bolygója közt. James Christy amerikai csillagász nevezte el a felesége, Charlene beceneve és a görög mitológiai révész, Kharón után. Kötött, kölcsönös keringésben van a Plútóval: mindkét test mindig ugyanazt az oldalát mutatja a másiknak.

Styx (hold)

A Plútó legkisebb ismert holdja, csak 2012-ben találták meg a Hubble-lal, három évvel a New Horizons érkezése előtt. A Hubble Űrtávcső fedezte fel 2012-ben, a Plútó rendszerének feltérképezése közben. Nevét a görög mitológia alvilági folyójáról kapta, mint a Plútó-rendszer több más holdja is. Mérete mindössze kb. 16 km, az egyik legkisebb ismert Plútó-hold. A New Horizons szonda 2015-ös elhaladásakor közelebbről is megfigyelte.

Nix (hold)

Kaotikusan bukdácsol a Plútó-Charon kettős gravitációs terében: nincs rendes nappal-éjszaka ciklusa. A Hubble Űrtávcső fedezte fel 2005-ben, a Plútó-rendszer feltérképezése közben. Meglepően vörös felszíne van a rendszer többi, semlegesebb színű holdjához képest. Mérete kb. 50x35 km, szabálytalan alakú test. Kaotikus forgása a Plútó-Charon páros erős gravitációs terének következménye.

Kerberos (hold)

Két összetapadt darabból áll, mintha két kisebb hold ütközött volna lassan, majd egyesült volna. A Hubble Űrtávcső fedezte fel 2011-ben. Nevét a görög mitológia háromfejű, alvilágot őrző kutyájáról kapta. Meglepően sötét felszíne van a rendszer többi, fényesebb holdjához képest. A New Horizons szonda 2015-ben fotózta le először közelről.

Hydra (hold)

A Plútó legkülső holdja. Felszíne szinte tiszta vízjég, ezért feltűnően fényes, akár a friss hó. A Hubble Űrtávcső fedezte fel 2005-ben, egyszerre a Nix-szel. A Plútó-rendszer legkülső ismert holdja, kaotikus forgással. Mérete kb. 51x33 km, a Plútó-rendszer egyik legnagyobb kis holdja. A New Horizons szonda 2015-ös elhaladásakor fotózta le részletesen.

Dysnomia (hold)

A pályájának mérése tette lehetővé az Eris tömegének meghatározását: egy hold keringéséből közvetlenül kiszámítható a központi test tömege, ez az Erisnél csak a Dysnomia révén volt lehetséges. 2005 szeptemberében jelentették be a felfedezését; a kutatók eleinte a "Gabrielle" becenevet adták neki, Xena harcos hercegnő sorozatbeli társnője után. Végleges nevét a törvénytelenség görög istennőjéről, Eris lányáról kapta. Csaknem kör alakú, prográd pályán kering, amelynek síkja mintegy 78°-kal dől az Eris Nap körüli pályasíkjához képest. 2023-as fénygörbe-vizsgálatok szerint maga az Eris forgása van kötve Dysnomia keringési periódusához, ami a Naprendszerben szokatlan jelenség.

Namaka (hold)

A Haumea kisebbik, belső holdja: pályája szokatlanul excentrikus (kb. 0,25) és a Hiʻiaka pályájához képest is jelentősen, kb. 13°-kal megdőlt, miközben a két hold gravitációja folyamatosan kölcsönhat egymással. 2005-ben fedezték fel, és a hawaii mitológia vízi istennőjéről, Namakáról nevezték el. Tömege a Haumea tömegének mindössze kb. 0,05%-a, ezért pályáját csak egy, a Hiʻiakával közösen kölcsönható, három tömegpontos modellel lehetett pontosan leírni. Néhány hetet meghaladó időtávon a Namaka mozgása nem írható le egyetlen egyszerű Kepler-pályával a Hiʻiaka gravitációs zavaró hatása miatt.

Hiʻiaka (hold)

A Haumea nagyobbik, külső holdja meglepően gyorsan, mindössze kb. 9,8 óránként fordul meg a tengelye körül, miközben a törpebolygót 49 nap alatt kerüli meg: nem kötött forgású. 2005-ben fedezték fel, és a Haumea mitológiai lányáról, Hawaii szigetének és a hulatáncosok patrónaistennőjéről nevezték el. Csaknem kör alakú pályán kering, a pálya lapultsága mindössze kb. 0,05. Hiʻiaka és a kisebb Namaka pályája közel 8:3 arányú mozgási rezonanciában áll egymással. Felszíne jellemzően vízjég, ami arra utal, hogy egy régebbi, becsapódásos eredetű törmelékkorongból állhatott össze a Haumea másik holdjával együtt.

Vanth (hold)

Az Orcus törpebolygóhoz képest szokatlanul nagy holdja: a Vanth és az Orcus tömegaránya minden ismert bolygó vagy törpebolygó holdrendszere közül a legmagasabb, a rendszer pedig valószínűleg kölcsönösen kötött forgásba került. 2005-ben fedezték fel, és az etruszk mitológia alvilági istennőjéről, Vanthról nevezték el. Csaknem kör alakú, közel merőleges ("face-on") pályán kering az Orcus körül. Egy 2017-es csillagfedési megfigyelés közvetlenül, 443±10 km-re szorította le az átmérőjét, feltételezve, hogy gömb alakú. Az ALMA-teleszkóp mérései szerint a Vanth és az Orcus tömegaránya 0,16±0,02, ami arra utal, hogy a rendszer kölcsönösen kötött forgású lehet.

Weywot (hold)

A Weywot szokatlanul sötét felszínű test: albedója mindössze kb. 0,024-0,078, jóval alacsonyabb, mint a szülő törpebolygóé, a Quaoaré (kb. 0,124), ami inkább befogott eredetre, mintsem a Quaoarral közös ütközési törmelékből való összeállásra utalhat. 2006-ban jelentették be a felfedezését, majd 2007-ben nevezték el a Quaoar fiaként tisztelt teremtő istenről a tongva mitológiában. Csillagfedési megfigyelések alapján közel kör alakú pályán kering a Quaoar körül. Méretét a legújabb, 2023-as és későbbi csillagfedések 116-172 km közé szorítják 95%-os megbízhatósággal.

Mars (kőzetbolygó)

Az Olympus Mons a Naprendszer legnagyobb vulkánja. Az Olympus Mons kb. 22 km magas, háromszorosa a Mount Everestnek, és kb. akkora, mint Arizona állam. Vörös színét a felszínét borító vas-oxid (rozsda) adja. Két apró, szabálytalan alakú holdja van, a Phobosz és a Deimosz - valószínűleg befogott kisbolygók. Felszíne alatt és sarki jégsapkáiban jelentős mennyiségű vízjeget találtak, ami jövőbeli emberes küldetések számára is fontos erőforrás lehet. Napjai, a szolok, majdnem pontosan a földi naphoz hasonló hosszúságúak, 24 óra 37 perc. Légköre 95% szén-dioxid, rendkívül ritka, a földi légnyomás kevesebb, mint 1%-a. Az évszakok a Földéhez hasonlóan a tengelyferdeségéből (25,2 fok) adódnak, de kétszer olyan hosszúak, mert a keringési ideje is majdnem kétszer annyi. Óriási porviharai néha az egész bolygót beboríthatják hetekre-hónapokra. Felszínén korábbi folyó- és tómedreket találtak, ami arra utal, hogy egykor sokkal nedvesebb éghajlata volt. Eddig kilenc sikeres roverje/leszállóegysége volt: Viking 1-2, Pathfinder, Spirit, Opportunity, Phoenix, Curiosity, InSight, Perseverance.

Jupiter (gázóriás)

Több mint kétszer nehezebb, mint az összes többi bolygó együtt. Több mint kétszer nehezebb, mint az összes többi bolygó együtt. A Naprendszer legnagyobb bolygója - a tömege kb. 318-szorosa a Földének. Vékony, halvány gyűrűrendszere is van, amit csak 1979-ben, a Voyager 1 fedezett fel. A Juno szonda 2016 óta kering körülötte, és feltérképezte a belső szerkezetét és mágneses terét. Néha kudarcos csillagnak is nevezik, mert ha kb. 80-szor nagyobb tömegű lenne, elindulhatott volna benne a magfúzió. Keringési ideje 11,9 földi év, tengely körüli forgása viszont a leggyorsabb az összes bolygó közt, kevesebb mint 10 óra. Légköre elsősorban hidrogénből és héliumból áll, hasonlóan a Naphoz. Négy nagy holdját (Io, Europa, Ganymedes, Kallisztó) Galilei-holdaknak nevezik, mert Galileo Galilei fedezte fel őket 1610-ben. Belső hője miatt többet sugároz ki, mint amennyit a Naptól kap - ez a lassú gravitációs összehúzódás maradék hője. A Shoemaker-Levy 9 üstökös darabjai 1994-ben látványosan csapódtak a légkörébe, élőben figyelte meg a tudomány.

Szaturnusz (gázóriás)

Átlagsűrűsége kisebb a vízénél, így elméletben úszna rajta. Gyűrűrendszere túlnyomórészt vízjégből áll, és bár akár 280 000 km szélesek is lehetnek, vastagságuk sokszor csak néhányszor tíz méter. 82-nél is több ismert holdja van, ez a legtöbb a Naprendszer bolygói közül. A Cassini-Huygens küldetés 2004 és 2017 közt kutatta a rendszerét, mielőtt szándékosan a bolygó légkörébe irányították. Északi sarkánál egy különleges, hatszög alakú áramlási mintázat figyelhető meg a légkörében. Átlagsűrűsége kisebb, mint a vízé, ezért elméletben úszna egy elég nagy óceánon. Nevét a római mezőgazdaság isteneiről kapta, akárcsak a szombat angol neve. Légköre elsősorban hidrogénből és héliumból áll, sávos felhőmintázattal, bár kevésbé látványossal, mint a Jupiteré. A Titán mellett több tucat kisebb hold is kering körülötte, sokat közülük a Cassini fedezett fel. Gyűrűit Galileo Galilei figyelte meg elsőként 1610-ben, bár ő még nem ismerte fel a valódi természetüket. A gyűrűk eredete vitatott: lehet egy szétszakadt hold vagy üstökös maradványa, vagy a bolygóval egyidős anyag.

Uránusz (jégóriás)

Az oldalán fekve kering, a tengelye 98°-kal dőlt. Az egyetlen bolygó, amit görög istenségről neveztek el - a többi bolygó római isteneket visel. William Herschel fedezte fel 1781-ben - ez volt az első, távcsővel felfedezett bolygó. Légköre metánt tartalmaz, ami elnyeli a vörös fényt, ezért látszik kékeszöld színűnek. Csak egyetlen űrszonda, a Voyager 2 látogatta meg, 1986-ban. 13 ismert, halvány gyűrűje van, amiket 1977-ben fedeztek fel egy csillagfedés megfigyelése közben. Extrém tengelydőlése miatt sarkvidékei akár 42 évig folyamatos nappalt, majd 42 évig folyamatos éjszakát élnek át. Légköre elsősorban hidrogénből, héliumból és metánból áll, jégóriásként a Jupiternél és Szaturnusznál kevesebb hidrogént tartalmaz. Belső hője alacsonyabb, mint a többi óriásbolygóé, aminek oka még nem teljesen tisztázott. 27 ismert holdja van, a legtöbbjét Shakespeare és Alexander Pope műveiről nevezték el. Extrém dőlését egy ősi, hatalmas becsapódás okozhatta a Naprendszer kialakulásának korai szakaszában.

Neptunusz (jégóriás)

Itt fújnak a Naprendszer legerősebb szelei (~2 100 km/h). Az egyetlen bolygó, amit matematikai számítás alapján fedeztek fel, mielőtt megfigyelték volna: az Uránusz pályazavarai jelezték a létezését. Johann Galle német csillagász azonosította először 1846-ban, alig egy fokkal a jósolt pozíciótól. Csak egyetlen szonda, a Voyager 2 repült el mellette, 1989-ben. Legnagyobb holdja, a Triton valószínűleg befogott törpebolygó a Kuiper-övből. Halvány gyűrűrendszere van, amiben ívszerű sűrűsödések figyelhetők meg. Légköre elsősorban hidrogénből, héliumból és metánból áll, a metán adja a jellegzetes kék színét. Belső hője jelentősen meghaladja a Naptól kapott energiát, ellentétben az Uránusszal. 14 ismert holdja van, közülük messze a legnagyobb a Triton. Egy évszaka, mivel a keringési ideje 165 év, kb. 41 évig tart. Nevét a római tenger istenéről kapta, kék színe miatt.

Plútó (törpebolygó)

2006-ig a kilencedik bolygóként tartották számon. Clyde Tombaugh fedezte fel 1930-ban, egy 11 éves angol lány, Venetia Burney javasolta a nevét. Pályája annyira elnyúlt, hogy időnként közelebb kerül a Naphoz, mint a Neptunusz - utoljára 1979 és 1999 közt. 2015-ben a New Horizons szonda fotózta le először közelről, felfedve a szív alakú Tombaugh Regio nevű síkságot. Öt ismert holdja van, a legnagyobb a Charon, amivel gyakorlatilag kettős törpebolygó-rendszert alkot. 2006-ban a Nemzetközi Csillagászati Unió törpebolygóvá minősítette át, mert nem tisztította meg a pályája környékét. Légköre elsősorban nitrogénből áll, és időszakosan lefagy a felszínre, amikor távolodik a Naptól. Felszínén hegyeket is találtak, amik akár 3500 méter magasak is lehetnek, valószínűleg vízjégből épülve. A New Horizons felfedezte, hogy felszíne alatt egy folyékony víz-óceán is lehet, a Tombaugh Regio alatt. Kötött kölcsönös keringésben van legnagyobb holdjával, a Charonnal - mindkettő mindig ugyanazt az oldalát mutatja a másiknak. Egy plútói év 248 földi évig tart - amióta felfedezték 1930-ban, még egy teljes kört sem tett meg a Nap körül.

Ceres (törpebolygó)

A kisbolygóöv legnagyobb objektuma. Giuseppe Piazzi fedezte fel 1801-ben - ez volt az első felfedezett kisbolygó, és sokáig bolygónak számított. A kisbolygóöv tömegének kb. egyharmadát ez az egy test adja. A NASA Dawn szondája 2015-2018 közt kutatta, és fényes sópöttyöket fedezett fel az Occator-kráterben. Felszíne alatt vízjég és talán maradék folyékony víz is lehet, ami törpebolygóként szokatlan aktivitásra utal. Felszíne alatt egykor, vagy talán még ma is, egy sós víz-óceán rejtőzhet, amit a Dawn adatai is alátámasztanak. A kisbolygóövben az egyetlen olyan test, amit törpebolygóként osztályoztak. Giuseppe Piazzi eredetileg bolygóként azonosította, csak évtizedekkel később sorolták a kisbolygók, majd 2006-ban a törpebolygók közé.

Eris (törpebolygó)

Felfedezése vezetett a Plútó átminősítéséhez. Mike Brown csapata fedezte fel 2005-ben, és tömege szinte pontosan megegyezik a Plútóéval. Felfedezése közvetlenül vezetett ahhoz a vitához, ami 2006-ban a Plútó törpebolygóvá minősítéséhez vezetett. Egyetlen ismert holdja, a Dysnomia, a viszály istennőjének lányáról, a törvénytelenségről elnevezve. Felszíne rendkívül fényes, valószínűleg friss metánjég borítja, ami folyamatosan lefagy és elpárolog a pálya mentén. Kb. 96 milliárd km-re, 68 CsE-re kering átlagosan a Naptól, az egyik legtávolabbi ismert nagy törpebolygó.

Makemake (törpebolygó)

A Húsvét-sziget teremtésistenéről kapta a nevét. Mike Brown csapata fedezte fel 2005-ben, húsvét után röviddel, innen az elnevezés is. A Kuiper-öv egyik legfényesebb ismert objektuma, a Plútó után. 2016-ban egy apró holdat is felfedeztek körülötte. Felszínén metánjeget mutattak ki spektroszkópiai megfigyelésekkel. Nagyon halvány légköre lehet, ami a pálya legközelebbi szakaszán jelenik meg és távolabb lefagy.

Haumea (törpebolygó)

A leggyorsabban forgó nagy égitest: a pörgés tojás alakúra nyújtotta, és saját gyűrűje van. Ellipszoid, szivar-szerű alakja a gyors, kb. 4 órás forgásának köszönhető. 2017-ben fedezték fel a gyűrűjét, ami az első ismert gyűrű a klasszikus Kuiper-öv objektumai közt. Két holdja van, a Hi'iaka és a Namaka, hawaii istenségekről elnevezve, akárcsak maga a törpebolygó. Sűrűsége szokatlanul magas a törpebolygók közt, ami nagyrészt kőzetből álló belsejére utal. Gyors forgása egy régi, nagy becsapódás következménye lehet, ami a holdjait és a gyűrűjét is létrehozhatta.

Quaoar (törpebolygó-jelölt)

2023-ban gyűrűt találtak körülötte, méghozzá jóval a Roche-határon kívül, ahol a törmeléknek elvileg holddá kellett volna összeállnia. Chad Trujillo és Mike Brown fedezte fel 2002-ben. Nevét a tongva indián nép teremtésistenéről kapta. Egyetlen ismert holdja a Weywot. A 2023-ban felfedezett gyűrűje meglepetést okozott, mert jóval a Roche-határon kívül található, ahol elméletileg holddá kellett volna összeállnia. Felszínén kristályos vízjeget és talán ammóniát is kimutattak, ami arra utal, hogy a közelmúltban is lehetett kriovulkanikus aktivitása.

Orcus (törpebolygó-jelölt)

Ugyanabban a 2:3 rezonanciában kering a Neptunusszal, mint a Plútó, de mindig ellenkező fázisban: ezért hívják anti-Plútónak. Chad Trujillo, Mike Brown és David Rabinowitz fedezte fel 2004-ben. Nevét egy etruszk-római alvilági istenségről kapta, mintegy a Plútó sötét tükörképeként. Egyetlen ismert holdja, a Vanth, kb. fele akkora, mint maga Orcus. Felszínén vízjeget és ammónia-hidrátot mutattak ki, ami arra utal, hogy geológiailag aktív lehetett. Mérete és fényessége alapján az egyik legnagyobb ismert klasszikus Kuiper-övi objektum.

Gonggong (törpebolygó-jelölt)

A Naprendszer egyik legvörösebb nagy objektuma; lassú forgását valószínűleg a holdja, a Xiangliu fékezte le. Megan Schwamb, Mike Brown és David Rabinowitz fedezte fel 2007-ben. Nevét egy kínai vízistenről kapta, aki a mitológia szerint felborította az égboltot. Egyetlen ismert holdja, a Xiangliu, a Gonggong mitológiai kísérőjéről elnevezve. Felszíne vöröses színű, valószínűleg a napszél által átalakított szerves vegyületek (tolinok) miatt. Pályája erősen dőlt és elnyúlt, tipikus a szétszórt korong (scattered disk) objektumaira.

Sedna (törpebolygó-jelölt)

Még a legközelebbi pontján is 76 CsE-re jár a Naptól, így a Neptunusz sem lökhette oda: talán egy elsuhanó csillag vagy egy máig ismeretlen bolygó tette. 2003-ban fedezték fel, és a felfedezésekor ismert legtávolabbi Naprendszer-objektum volt. Rendkívül elnyúlt, kb. 12 700 éves keringési pályája miatt jelenleg is a Naphoz viszonylag közeli szakaszán jár - legtávolabbi pontján 900 CsE-re is eltávolodik. Vörös színe és felszíne miatt egyesek a Kuiper-öv és az Oort-felhő közti, alig ismert belső Oort-felhő első felfedezett tagjának tartják. Mike Brown, Chad Trujillo és David Rabinowitz fedezte fel. Nevét egy inuit tengeristennőről kapta, aki a sarkvidéki óceánok mélyén él - illő névadás egy ilyen hideg, távoli világnak. Felszíne az egyik legvörösebb ismert a Naprendszerben, csak a Marshoz és néhány más KBO-hoz hasonlítható. Nincs ismert holdja, bár méretéhez és lassú forgásához képest ez szokatlan a hasonló távoli objektumoknál.

Halley-üstökös (üstökös)

Legközelebb 2061-ben tér vissza a Nap közelébe. Az egyetlen szabad szemmel is látható rövid periódusú üstökös, emberöltőnként kétszer is megfigyelhető. Legrégebbi feljegyzett észlelése i. e. 240-ből származik, kínai csillagászok jegyezték fel. 1986-os visszatérésekor öt űrszonda (köztük az ESA Giotto) közelítette meg, és először fényképezte le közelről egy üstökösmagot. Nevét Edmond Halley angol csillagászról kapta, aki 1705-ben elsőként számította ki, hogy az 1531-es, 1607-es és 1682-es megfigyelt üstökösök ugyanaz a test, és megjósolta 1758-as visszatérését. Magja sötét, mogyoró alakú test, felszínének albedója alacsonyabb, mint a szené. Magjának mérete kb. 15x8 km, sötét, szenes-porózus anyagból áll. Legközelebb 2061-ben tér vissza a belső Naprendszerbe, amikor is a Földről is jól látható lesz.

Encke-üstökös (üstökös)

A legrövidebb keringésű ismert üstökös: egy emberöltő alatt húsznál is többször megkerüli a Napot. Nevét Johann Franz Encke német csillagászról kapta, aki 1819-ben számította ki a pályáját, bár Pierre Méchain fedezte fel 1786-ban. A legalacsonyabb ismert albedójú, legkevésbé fényvisszaverő üstökösök egyike. Feltehetően a novemberi Tauridák meteorraj forrása. Pályája teljes egészében a Jupiter pályáján belül marad, ami szokatlanul rövid periódusú üstökösnek számít. A Taurida meteorraj két ága közül legalább az egyiket ehhez az üstököshöz kötik a csillagászok.

Tempel–Tuttle (üstökös)

A Leonidák szülője: 1833-ban óránként több tízezer hullócsillagot szórt az égre. Wilhelm Tempel és Horace Parnell Tuttle egymástól függetlenül fedezte fel 1865-ben. 33 évenkénti visszatérésekor a Leonidák meteorraj rendkívül intenzívvé, akár meteorviharrá válhat. Magja viszonylag kicsi, kb. 3,6 km átmérőjű. Legutóbbi visszatérése 1998 volt, ekkor is jelentős Leonida-meteorhullást produkált.

Swift–Tuttle (üstökös)

Az augusztusi Perseidák, a legismertebb hullócsillag-raj szülője. Lewis Swift és Horace Parnell Tuttle egymástól függetlenül fedezte fel 1862-ben. Magja a legnagyobbak közt van az ismert, Földet megközelítő üstökösök közt, kb. 26 km átmérőjű. Némelyik számítás szerint jövőbeli, több ezer éven belüli visszatérése potenciálisan veszélyes közelségbe hozhatja a Földhöz, bár rövid távon nincs kockázat. Ez a legnagyobb ismert égitest, ami rendszeresen közel kerül a Föld pályájához. Legutóbb 1992-ben tért vissza a belső Naprendszerbe.

Csurjumov–Geraszimenko (üstökös)

A Rosetta két évig kísérte, a Philae pedig 2014-ben elsőként szállt le üstökösmagra. Klim Csurjumov és Szvetlana Geraszimenko ukrán csillagászok fedezték fel 1969-ben. Jellegzetes gumikacsa alakja két, egykor különálló testből egyesült formára utal. A Rosetta és a Philae adatai szerint felszínén szerves molekulákat és vízjeget is találtak. A Rosetta küldetés 2004-ben indult, és 2014-ben érte el az üstököst, majd 2016-ig kísérte. A Philae leszállóegység nehézkes landolása után egy sziklaárnyékban kötött ki, ami korlátozta napelemei működését.

Wild 2 (üstökös)

A Stardust mintát fogott a csóvájából, és 2006-ban hazahozta a Földre. Paul Wild svájci csillagász fedezte fel 1978-ban. Egy 1974-es közeli elhaladás a Jupiter mellett drasztikusan megváltoztatta a pályáját, így közelebb került a Naphoz. A Stardust által hazahozott minták a Naprendszer keletkezése előtti csillagközi szemcséket is tartalmaztak. Magjának mérete kb. 5,5 km, felszínén meredek szirtek és mély gödrök láthatók. A Stardust szonda 2004-ben repült el mellette, mielőtt 2006-ban visszahozta a mintákat a Földre.

Tempel 1 (üstökös)

A Deep Impact 2005-ben becsapódót lőtt bele, hogy a felszín alatti, érintetlen anyag is látszódjon. Wilhelm Tempel fedezte fel 1867-ben. A Deep Impact becsapódása egy kb. focipálya méretű, kb. 30 méter mély krátert hozott létre. 2011-ben a Stardust-NExT küldetés is meglátogatta, hogy dokumentálja a becsapódás utáni változásokat. Magjának mérete kb. 7,6x4,9 km, felszínén rétegzett szerkezet is megfigyelhető. A becsapódás után kiszabadult anyagban vízjeget és szerves vegyületeket is találtak.

Hartley 2 (üstökös)

Az EPOXI 700 km-re közelítette meg 2010-ben: a pici magból szén-dioxid-gejzírek törnek elő. Malcolm Hartley ausztrál csillagász fedezte fel 1986-ban. Sajátos, dió alakú magja két különálló lebenyből áll egy vékonyabb nyakkal összekötve. Az EPOXI, a Deep Impact szonda újrahasznosított küldetése, 2010-ben repült el mellette. Magja szokatlanul kicsi, csak kb. 1,6 km átmérőjű, mégis aktív gejzírei vannak. Az EPOXI adatai szerint a szén-dioxid-gejzírek jégszemcséket is a felszínéhez közeli térbe lövellnek.

Hale–Bopp (üstökös)

1997-ben 18 hónapon át látszott szabad szemmel, ami máig rekord. Alan Hale és Thomas Bopp egymástól függetlenül fedezte fel 1995-ben, szokatlanul messze, a Jupiter pályáján túl. Magja rendkívül nagy, kb. 60 km átmérőjű, ez az egyik oka a kivételes fényességének. Legközelebb kb. 2534-ben tér vissza a Nap közelébe. Napközelben egyszerre három különböző csóvát is mutatott: porcsóvát, ioncsóvát és egy ritka nátrium-csóvát. Felfedezésekor a Jupiter pályáján túl volt, szokatlanul messze egy amatőr csillagász által megpillantott üstököshöz képest.

NEOWISE (üstökös)

2020 nyarán az évtized legfényesebb üstököse volt az északi féltekén. A NASA NEOWISE (korábban WISE) űrtávcsöve fedezte fel 2020 márciusában. Napközelben túlélte a szoros megközelítést, ami sok kisebb üstökösnek végzetes szokott lenni. Legközelebb csak kb. 6800 év múlva tér vissza a belső Naprendszerbe. Magjának mérete kb. 5 km, szokatlanul nagy a szabad szemmel is jól látható üstökösök közt. Felfedezése után néhány héttel már szabad szemmel is jól látszott az északi félteke esti egén.

James Webb űrteleszkóp (űrtávcső)

A valaha épített legnagyobb űrteleszkóp (2021). 2021. december 25-én indult egy Ariane 5 rakétával Francia Guyanából. Elsősorban infravörös hullámhosszakon figyel, ami lehetővé teszi, hogy a por mögé lásson és a legtávolabbi, legrégebbi galaxisokat is megfigyelje. 18 hatszögletű berillium tükörszegmensből áll, amiket arannyal vontak be a jobb infravörös-visszaverődés érdekében. Napellenzője egy teniszpálya méretű, öt rétegű szerkezet, ami több száz fokos hőmérséklet-különbséget tart fenn a nap felőli és árnyékos oldala közt. Kb. 1,5 millió km-re kering a Földtől, a Nap-Föld L2 pontja körül, sosem kerül a Föld árnyékába. Fejlesztése és építése kb. 25 évig tartott, és kb. 10 milliárd dollárba került, ami a valaha épített legdrágább tudományos műszerek egyike. Első tudományos képeit 2022 júliusában tették közzé, köztük a valaha készült legmélyebb és legélesebb infravörös felvételt a Világegyetemről.

Euclid űrtávcső (űrtávcső)

Az ESA sötétanyag- és sötétenergia-térképező küldetése: 2023 óta az égbolt harmadán méri fel 1,5 milliárd galaxis alakját és távolságát. 2023 júliusában indult egy SpaceX Falcon 9 rakétával. Célja egy 3D térkép elkészítése a Világegyetem nagyléptékű szerkezetéről, hogy jobban megértsük a sötét anyag és sötét energia természetét. Küldetése tervezetten 2030-ig tart. Nevét Eukleidész ókori görög matematikusról kapta, a geometria egyik megalapítójáról. 6 éves alapküldetése alatt az égbolt kb. egyharmadát térképezi fel, elkerülve a Tejútrendszer fényes síkját.

Gaia asztrometriai űrtávcső (űrtávcső)

Az ESA csillagkatalógus-küldetése: 6 óránként egyet fordulva közel 2 milliárd csillag helyzetét, mozgását és távolságát mérte fel; tudományos működése 2025-ben zárult le. 2013 decemberében indult egy Szojuz rakétával. Az általa készített csillagkatalógus minden korábbinál pontosabb 3D térképet adott a Tejútrendszerről. Adatai számos exobolygó és korábban ismeretlen égitest felfedezéséhez is vezettek. Nevét az ógörög Föld-istennőről kapta. Pontossága olyan magas, hogy elméletileg egy Föld-Hold távolságból meg tudná mérni egy emberi hajszál vastagságát.

Voyager–1 (űrszonda)

A legtávolabbi emberalkotta objektum, már a csillagközi térben jár. 1977. szeptember 5-én indult, alig két héttel a Voyager 2 után, de gyorsabb pályán haladva megelőzte azt. 1990-ben, a Naprendszer szélénél készítette a híres Pale Blue Dot fotót a Földről, Carl Sagan javaslatára. 2012-ben lépett ki a heliopauzán túlra, a csillagközi térbe - ez volt az első emberi alkotás, ami ezt elérte. Fedélzetén egy aranylemez utazik, rajta földi hangokkal, zenékkel és képekkel, arra az esetre, ha egyszer idegen civilizáció találná meg. Rádiójele jelenleg kb. 23 órát utazik, mire eléri a Földet, ekkora a jelenlegi távolsága. Plutónium-izotópos generátorai teljesítménye lassan csökken, várhatóan a 2020-as évek végéig maradnak elegendőek a tudományos műszerek üzemeltetésére.

Voyager–2 (űrszonda)

Az egyetlen szonda, amely az Uránuszt és a Neptunuszt is meglátogatta. 1977. augusztus 20-án indult, két héttel a Voyager 1 előtt. A nagy túra pályát követte, ami a bolygók ritka együttállását kihasználva mind a négy óriásbolygóhoz elvitte. 2018-ban lépett ki a heliopauzán túlra, hat évvel a Voyager 1 után. Fedélzetén ugyanaz az aranylemez utazik, mint a Voyager 1-én. Az egyetlen szonda, ami mind a négy óriásbolygó, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz mellett elrepült. 2023-ban egy hibás parancs miatt átmenetileg elvesztette a kapcsolatot a Földdel, de a NASA sikeresen visszaállította azt.

New Horizons (űrszonda)

Elsőként fényképezte le közelről a Plútót (2015), majd egy Kuiper-övi kisbolygót, az Arrokothot (2019) is meglátogatta. 2006. január 19-én indult, és ez volt a valaha épített leggyorsabb, a Földről közvetlenül induló szonda. 2007-ben a Jupiter gravitációs hintáját használta fel, hogy felgyorsítsa útját a Plútó felé. 2015-ös Plútó-elhaladása után 2019-ben egy Kuiper-övi kisbolygót, az Arrokothot is meglátogatta - ez volt a valaha megközelített legtávolabbi égitest. Fedélzetén Clyde Tombaugh, a Plútó felfedezőjének hamvaiból is visz egy keveset. Jelenleg is működik, és a Kuiper-öv további kutatását végzi, miközben halad kifelé a Naprendszerből.

Parker napszonda (űrszonda)

A valaha épített leggyorsabb emberi alkotás: napközelben kb. 690 000 km/h-val (192 km/s) száguld, és minden korábbinál közelebb, a Nap felszínétől kb. 6,9 millió km-re repült el. 2018. augusztus 12-én indult, névadója Eugene Parker fizikus, aki elméletileg megjósolta a napszelet - ő volt az első élő ember, akiről NASA-szondát neveztek el. Hőpajzsa, ami szén-kompozit anyagból készült, kb. 1370 Celsius-fokot is kibír, miközben a mögötte lévő műszerek szobahőmérsékleten maradnak. Hét Vénusz-hinta segítségével fokozatosan szűkíti napközeli pályáját, hogy egyre közelebb kerüljön a Nap koronájához. Célja, hogy közvetlenül a Nap koronájából gyűjtsön adatot, segítve megérteni a napszél eredetét. 2024 decemberében történelmi közelségben, kb. 6,1 millió km-re repült el a Nap felszínétől.

BepiColombo (űrszonda)

Az ESA és a JAXA közös küldetése: kilenc bolygó-hinta (Föld, Vénusz, majd hatszor a Merkúr) után 2026 novemberében áll Merkúr körüli pályára, hogy a fedélzetén utazó két szonda (MPO és MMO) szétváljon. 2018. október 20-án indult egy Ariane 5 rakétával. Nevét Giuseppe Bepi Colombo olasz tudósról kapta, aki a Mariner 10 Merkúr-hintáinak pályaszámítását dolgozta ki. Két külön szondát visz: az európai MPO-t, a Mercury Planetary Orbitert, és a japán MMO-t, a Miót, korábbi nevén Mercury Magnetospheric Orbitert. Az útja során hét gravitációs hintát használ - Föld egyszer, Vénusz kétszer, Merkúr hatszor -, hogy lelassuljon és pályára álljon a Nap közelében. 2025-re már több sikeres Merkúr-elhaladást is végrehajtott, tudományos adatokat gyűjtve útközben.

Nancy Grace Roman-űrtávcső (űrtávcső)

A NASA legújabb nagy égboltfelmérő távcsöve: a Hubble-nél kb. 100-szor nagyobb látómezővel, a sötétenergia és a sötét anyag térképezésére, valamint exobolygók keresésére indult, úti célja a James Webb-hez hasonlóan a Nap–Föld L2 pont körüli halo-pálya. Névadója Nancy Grace Roman, a NASA első vezető csillagásza, akit gyakran a Hubble anyjának is neveznek az űrtávcsövek melletti korai kiállásáért. Ugyanakkora tükörátmérővel rendelkezik, mint a Hubble, de sokkal szélesebb látómezővel, így egyetlen felvétellel sokkal nagyobb égterületet tud feltérképezni. Egyik fő célja exobolygók felfedezése gravitációs mikrolencsézéssel, egy a Hubble és a Webb által eddig alig alkalmazott módszerrel. 2026. augusztus 30-án indult, a NASA legújabb nagy égboltfelmérő távcsöveként. Egyik fő célja a sötétenergia természetének feltérképezése szupernóvák és galaxishalmazok megfigyelésével.

Juno (űrszonda)

Napelemekkel hajtott szonda a Jupiter felhőzetétől mindössze néhány ezer km-re húz el minden keringésekor, hogy feltérképezze a bolygó belsejét és mágneses terét. 2011. augusztus 5-én indult, és 2016. július 4-én állt Jupiter körüli pályára. Ez az első naperőművel hajtott szonda, ami ilyen messze járt a Naptól - három hatalmas napelemtáblája táplálja. Nevét a római mitológia Junójáról kapta, aki Jupiter feleségeként belelátott a felhők mögé, amivel isteni férje rejtőzködni próbált. Küldetését többször meghosszabbították, jelenleg is aktívan gyűjt adatot a Jupiterről és holdjairól. Sugárzásálló, titánból készült páncélszekrényben védi elektronikáját a Jupiter erős sugárzási övétől.

Galileo (űrszonda (NASA))

Az első űrszonda, amely egy külső bolygó, a Jupiter körül keringett; bizonyítékot talált az Europa jégpáncélja alatti sós óceánra. 1989. október 18-án indult az Atlantis űrrepülőgép fedélzetéről (STS-34), és a Vénusz, majd kétszer a Föld mellett elhúzva lendült a Jupiter felé. Útközben ő látogatott meg elsőként kisbolygót: a Gaspra (1991) és az Ida mellett repült el, az Idánál felfedezte a Dactylt, az első ismert kisbolygó-holdat. 1994-ben egyedüliként látta közvetlenül, ahogy a Shoemaker–Levy 9 üstökös darabjai a Jupiter túloldalába csapódnak. 1995. december 7-én állt pályára a Jupiter körül, és ugyanazon a napon a leválasztott légköri szondája 58 percig mért a bolygó légkörében. Az üzemanyag fogytán 2003. szeptember 21-én szándékosan a Jupiterbe vezették, hogy véletlenül se szennyezhesse be az Europát.

Cassini (űrszonda (NASA/ESA/ASI))

Tizenhárom évig kutatta a Szaturnuszt, a gyűrűit és a holdjait; a Huygens leszállóegységet a Titánra juttatta. 1997. október 15-én indult, és a Vénusz (kétszer), a Föld és a Jupiter mellett lendületet gyűjtve 2004. június 30-án állt pályára a Szaturnusz körül. A magával vitt európai Huygens-szonda 2005. január 14-én ereszkedett le a Titánra: ez a Naprendszer külső részében az első leszállás. Felfedezte az Enceladus déli pólusán feltörő vízjég-gejzíreket, és a Titán felszínén szénhidrogén-tavakat és -tengereket térképezett fel. A küldetés utolsó szakaszában, a „Nagy Fináléban” 22-szer repült át a bolygó és a legbelső gyűrű közötti résen. 2017. szeptember 15-én szándékosan a Szaturnusz légkörébe vezették, hogy a lakhatónak tartott holdakat ne szennyezhesse be.

Rosetta (üstökösszonda (ESA, NASA-műszerekkel))

Az első űrszonda, amely egy üstökös körül keringett, és két évig kísérte a 67P-t a Nap körüli útján. 2004. március 2-án indult, és háromszor a Föld, egyszer a Mars mellett elhúzva, tízéves úton érte el a célját. 2014. augusztus 6-án érkezett meg a 67P/Csurjumov–Geraszimenko üstököshöz. A Philae leszállóegysége 2014. november 12-én elsőként ért el egy üstökösmag felszínét. Három NASA-műszer is utazott rajta: az Alice ultraibolya-spektrométer, a MIRO mikrohullámú műszer és az IES ion- és elektronérzékelő. 2016. szeptember 30-án irányított ereszkedéssel az üstökösre szállt, a roncsa azóta is a mag felszínén nyugszik.

Dawn (űrszonda (NASA, ionhajtású))

Az egyetlen űrszonda, amely két különböző égitest, a Vesta kisbolygó és a Ceres törpebolygó körül is keringett, ionhajtóművének köszönhetően. 2007. szeptember 27-én indult, és 2009. február 17-én a Mars mellett elhúzva lendült a kisbolygóöv felé. 2011. július 15-én állt pályára a Vesta körül: ez volt az első szonda, amely a Mars és a Jupiter közti kisbolygóöv egyik objektuma körül keringett. 2012. szeptember 4-én hagyta el a Vestát, és 2015. március 6-án állt pályára a Ceres törpebolygó körül. A Ceres Occator-kráterében fényes sólerakódásokat talált, amelyek a felszín alatti sós víz jelei. 2018. november 1-jén, a hidrazin kifogytával ért véget a küldetése; a szonda azóta is stabil pályán, némán kering a Ceres körül.

OSIRIS-REx (kisbolygó-mintavevő szonda (NASA))

Az első amerikai küldetés, amely kisbolygóról hozott mintát a Földre: 2020-ban a Bennu felszínéről gyűjtött port és kőzetet. 2016. szeptember 8-án indult, és 2018 decemberében érkezett meg a Bennu kisbolygóhoz. 2020. október 20-án egy pillanatra megérintette a Bennu felszínét, és mintát gyűjtött (TAG manőver). 2021 májusában indult haza, és 2023. szeptember 24-én a mintatartó kapszula Utah államban, a Védelmi Minisztérium lőterén ért földet. A kapszula leválása után a szondát OSIRIS-APEX-re keresztelték, és új célpontja, az Apophis kisbolygó felé küldték, amelyet 2029-ben ér el.

Pioneer–10 (űrszonda (NASA))

Az első űrszonda, amely átrepült a kisbolygóövön, és az első, amely a Jupiter közelébe jutott. 1972. március 2-án indult, és 1972 júliusa és 1973 februárja között elsőként repült át a kisbolygóövön. 1973. december 4-én 130 354 km-re közelítette meg a Jupitert. Fedélzetén egy alumíniumlemez utazik egy férfi és egy nő rajzával, valamint a Naprendszer és a Föld helyének ábrázolásával 14 pulzárhoz viszonyítva. Ez volt az első teljesen nukleáris energiával (két SNAP-19 radioizotópos generátorral) működő űrszonda. Az utolsó jelét 2003. január 23-án fogták, 12,23 milliárd km-ről; nagyjából kétmillió év múlva ér az Aldebaran közelébe.

Vesta (kisbolygó (4 Vesta))

A kisbolygóöv második legnagyobb tömegű teste; a Dawn szonda 2011-2012 között keringett körülötte. Heinrich Wilhelm Olbers fedezte fel 1807-ben. Déli pólusán a Rheasilvia-medence majdnem akkora, mint maga a kisbolygó, a közepén a Naprendszer egyik legmagasabb hegyével. A Földre hullott meteoritok egy része (a HED-meteoritok) a Vestáról, egy ősi becsapódás törmelékéből származik. A Dawn szonda 2011. július 15-e és 2012. szeptember 4-e között keringett körülötte, ez volt az első kisbolygóövbeli pályára állás.

Bennu (földközeli kisbolygó (101955 Bennu))

Szénben gazdag, laza törmelékhalom-kisbolygó; az OSIRIS-REx 2020-ban mintát vett a felszínéről, és 2023-ban a Földre hozta. 1999-ben fedezte fel a LINEAR égboltfelmérő program, ideiglenes jele 1999 RQ36 volt. Nem egy tömör szikla, hanem gravitáció tartotta össze laza törmelékhalom, felszínét meglepően sok nagy szikla borítja. Az OSIRIS-REx 2018 decemberétől 2021 májusáig kutatta, és 2020. október 20-án mintát gyűjtött róla. A potenciálisan veszélyes kisbolygók közé sorolják: a távoli jövőben (a 2100-as évek végén) kis valószínűséggel a Földbe csapódhat.

Nemzetközi Űrállomás (űrállomás)

Több mint 25 éve folyamatosan lakott. Az első modulja, a Zarja 1998-ban indult, és azóta 15 ország részvételével épült tovább. Akkora, mint egy amerikai futballpálya, és a Föld egyik legfényesebb, szabad szemmel is látható mesterséges objektuma. Kb. 400 km magasan kering, kb. 90 perc alatt kerüli meg a Földet - naponta kb. 16 napfelkeltét és napnyugtát látnak a fedélzetén. Tömege kb. 420 tonna, ez a valaha épített legnagyobb ember alkotta struktúra az űrben. Rendszeresen 6-7 fős legénység lakja, akik tudományos kísérleteket végeznek mikrogravitációban.

Tiangong (űrállomás)

A neve „égi palotát" jelent (2021 óta épül). Fő modulja, a Tienho 2021 áprilisában indult. Kína első, hosszú távra tervezett, önálló űrállomása, miután az ISS-ből politikai okokból kimaradt. Alacsonyabb pályán kering, mint az ISS, kb. 340-450 km magasan. Három fő modulból áll: a Tienho élettér mellett a Vencsien és a Meng-tien laborok is csatlakoznak hozzá. Rendszeresen 3 fős kínai legénység, tajkonauta lakja, akik hosszú távú küldetéseket teljesítenek rajta.

Curiosity (marsjáró)

A Mars Science Laboratory küldetés marsjárója, a mai napig üzemel - a fenti gombokkal a "becsomagolt" (úti) és a "kiterített" (vezetési) állapot közt válthatsz. 2011. november 26-án indult, és 2012. augusztus 6-án szállt le a Marson egy egyedi, rakéta-hátas sky crane manőverrel. Plutónium-izotópos radioizotópos generátor (RTG) hajtja, nem napelemek, ezért éjjel és porviharban is működőképes. Fő tudományos eredménye, hogy megerősítette: a Gale-kráter egykor tavat rejtő, mikrobiális életre alkalmas környezet volt. Kb. akkora, mint egy kisautó, és laboratóriumi szintű műszereket visz a fedélzetén kőzetminták elemzésére. Kerekei fokozatosan kopnak a durva marsi terepen, ezért a NASA speciális útvonaltervezéssel próbálja minimalizálni a sérüléseket.

Perseverance (marsjáró)

Kőzetmintákat gyűjt egy jövőbeli Földre-visszahozó küldetés számára - a fenti gombokkal a "becsomagolt" (úti) és a "kiterített" (vezetési) állapot közt válthatsz. 2020. július 30-án indult, és 2021. február 18-án szállt le a Jezero-kráterben. Fedélzetén utazott az Ingenuity nevű kis helikopter, ami az első motoros repülést hajtotta végre egy másik bolygón. Kőzetmintáit lezárt csövekben hagyja a felszínen egy jövőbeli Mars Sample Return küldetés számára, ami a 2030-as években hozhatja haza őket. Ugyanazt az alapkonstrukciót használja, mint a Curiosity, de fejlettebb műszerekkel és a mintavevő rendszerrel. Mikrofonjai először rögzítettek hangokat a Mars felszínéről, köztük a szél zúgását és saját kerekeinek zaját.

Ingenuity (Mars-helikopter)

Az első légi jármű, amely motoros, irányított repülést hajtott végre egy másik bolygón. A Perseverance hasára rögzítve szállt le 2021. február 18-án, és 2021. április 3-án került a felszínre, miután a rover kb. 4 métert hajtott el mellőle. Első repülése 2021. április 19-én volt, az utolsó, 72. repülése 2024. január 18-án. Tömege 1,8 kg, a forgószárnyai csúcstól csúcsig kb. 1,2 méteresek. Összesen 128,8 percet repült, 17,0 km-t tett meg, és legfeljebb 24 méter magasra emelkedett. A küldetés végét a NASA 2024. január 25-én jelentette be; a helikopter a Jezero-kráterben maradt.

InSight (marsi leszállóegység)

Geofizikai leszállóegység, amely a Mars belső szerkezetét vizsgálta; a küldetése 2022 decemberében ért véget. 2018. november 26-án szállt le az Elysium Planitia nyugati részén. Leszállási tömege 360 kg; két, egyenként 2,2 méter átmérőjű napelem-korong adta az energiáját, a teljes fesztávja kb. 6 méter. Fő műszere, a SEIS hatkomponensű szeizmométer a marsrengéseket mérte, a RISE kísérlet pedig a rádióösszeköttetésből a bolygó forgását és belső szerkezetét vizsgálta. A HP3 hőáram-szonda önbefúró „vakondja” a tervezett kb. 5 méter helyett csak kb. 40 cm mélyre jutott. Az utolsó adását 2022. december 15-én fogták, a NASA december 21-én nyilvánította befejezettnek a küldetést.

Viking 1 (marsi leszállóegység)

A Viking-program első leszállóegysége, több mint hat évig működött a Chryse Planitián. 1976. július 20-án, 11:53 UT-kor szállt le a Chryse Planitián (é. sz. 22,27°, k. h. 312,05°). Az első felszíni kép továbbítása 25 másodperccel a leszállás után kezdődött. Két plutónium-238-as radioizotópos generátor (RTG) táplálta, egyenként 30 W folyamatos teljesítménnyel. Indítási tömege 572 kg volt; a három talppárnája egy 2,21 méter oldalú egyenlő oldalú háromszöget alkotott. A kapcsolat 1982. november 13-án szakadt meg vele.

Viking 2 (marsi leszállóegység)

A Viking 1 ikertestvére: 1281 marsi napon át működött a Utopia Planitián. 1976. szeptember 3-án, 22:58 UT-kor szállt le a Utopia Planitián, kb. 200 km-re nyugatra a Mie-krátertől. Az egyik lába egy kőre került, ezért 8,2°-os dőlésben állt meg. Tudományos műszereinek tömege kb. 91 kg volt, két, egyenként 30 W-os RTG látta el energiával. Akkumulátorai 1980. április 11-én mondták fel a szolgálatot, ezzel ért véget a küldetése.

Apollo 11 (Eagle holdkomp)

Az első emberes holdraszállás. Az Eagle holdkomp 1969. július 20-án, 20:17 GMT-kor ért le (Nyugalom tengere), fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A két űrhajós 21 óra 36 percet töltött a felszínen, ebből 2 óra 31 percet a holdkompon kívül. 21,6 kg holdkőzetet és -talajt hoztak vissza a Földre. A felszálló fokozat a holdkörüli pályán várakozó parancsnoki egységhez tért vissza; a leszálló fokozat máig a leszállóhelyen áll.

Apollo 12 (Intrepid holdkomp)

A második emberes holdraszállás, pontlandolással a Surveyor 3 szonda mellett. Az Intrepid holdkomp 1969. november 19-én, 06:54 GMT-kor ért le (Viharok óceánja), fedélzetén Charles Conrad és Alan Bean. A két űrhajós 31 óra 31 percet töltött a felszínen, ebből 7 óra 45 percet a holdkompon kívül. 34,4 kg holdkőzetet és -talajt hoztak vissza a Földre. A holdkomp kb. 160 méterre ért le a Surveyor 3-tól, amelyet a két űrhajós gyalog meg is látogatott. A felszálló fokozat a holdkörüli pályán várakozó parancsnoki egységhez tért vissza; a leszálló fokozat máig a leszállóhelyen áll.

Apollo 14 (Antares holdkomp)

A Fra Mauro-felföldre, az Apollo 13 eredeti céljára érkezett holdkomp. Az Antares holdkomp 1971. február 5-én, 09:18 GMT-kor ért le (Fra Mauro), fedélzetén Alan Shepard és Edgar Mitchell. A két űrhajós 33 óra 30 percet töltött a felszínen, ebből 9 óra 22 percet a holdkompon kívül. 42,3 kg holdkőzetet és -talajt hoztak vissza a Földre. A felszálló fokozat a holdkörüli pályán várakozó parancsnoki egységhez tért vissza; a leszálló fokozat máig a leszállóhelyen áll.

Apollo 15 (Falcon holdkomp)

Az első holdjárós (LRV) Apollo-küldetés holdkompja. A Falcon holdkomp 1971. július 30-án, 22:16 GMT-kor ért le (Hadley-Apenninek), fedélzetén David Scott és James Irwin. A két űrhajós 66 óra 54 percet töltött a felszínen, ebből 18 óra 34 percet a holdkompon kívül. 77,3 kg holdkőzetet és -talajt hoztak vissza a Földre. A felszíni kiruccanásokon összesen kb. 28 km-t tettek meg. A felszálló fokozat a holdkörüli pályán várakozó parancsnoki egységhez tért vissza; a leszálló fokozat máig a leszállóhelyen áll.

Apollo 16 (Orion holdkomp)

Holdkomp a Descartes-felföldön, a Hold egyik felföldi régiójában. Az Orion holdkomp 1972. április 21-én, 02:23 GMT-kor ért le (Descartes-felföld), fedélzetén John Young és Charles Duke. A két űrhajós 71 óra 2 percet töltött a felszínen, ebből 20 óra 14 percet a holdkompon kívül. 95,7 kg holdkőzetet és -talajt hoztak vissza a Földre. A felszíni kiruccanásokon összesen kb. 27 km-t tettek meg. A felszálló fokozat a holdkörüli pályán várakozó parancsnoki egységhez tért vissza; a leszálló fokozat máig a leszállóhelyen áll.

Apollo 17 (Challenger holdkomp)

Az utolsó emberes holdraszállás, a leghosszabb felszíni tartózkodással. A Challenger holdkomp 1972. december 11-én, 19:54 GMT-kor ért le (Taurus-Littrow-völgy), fedélzetén Eugene Cernan és Harrison Schmitt. A két űrhajós 74 óra 59 percet töltött a felszínen, ebből 22 óra 3 percet a holdkompon kívül. 110,5 kg holdkőzetet és -talajt hoztak vissza a Földre. A felszíni kiruccanásokon összesen kb. 36 km-t tettek meg. A felszálló fokozat a holdkörüli pályán várakozó parancsnoki egységhez tért vissza; a leszálló fokozat máig a leszállóhelyen áll.

Hubble űrteleszkóp (űrtávcső)

1990 óta kering, és a csillagászat egyik legnagyobb hatású műszere. 1990. április 24-én indult a Discovery űrsiklóval. Első felvételei életlenek voltak egy tükörhiba miatt, amit 1993-ban egy űrsétás javító küldetés hozott helyre. Öt karbantartó küldetés, mind űrsiklóval, tartotta életben és fejlesztette folyamatosan, az utolsó 2009-ben volt. Felvételei alapján, mint a Hubble Deep Field, becsülték meg először, hogy a látható Világegyetemben kb. 100-200 milliárd galaxis lehet. Nevét Edwin Hubble amerikai csillagászról kapta, aki bebizonyította, hogy a Világegyetem tágul. Kb. 340 km magasan kering, ezért időnként az űrsiklók vagy más eszközök segítségével pályamagasságát is korrigálni kellett.

Terra (földmegfigyelő műhold)

A NASA Föld-megfigyelő rendszerének (EOS) zászlóshajója: 1999 óta figyeli a szárazföldet, az óceánokat és a légkört. 1999. december 18-án indult. Akkora, mint egy kis iskolabusz: 6,8 m hosszú, 3,5 m széles, indulási tömege 5190 kg. Öt műszert visz (ASTER, CERES, MISR, MODIS, MOPITT), amelyek a felhőzetet, a Föld sugárzási mérlegét, a légköri részecskéket, a növényzetet és a szén-monoxidot mérik. Napszinkron poláris pályán kering, naponta kb. 14 kört tesz meg, és eredetileg helyi idő szerint 10:30-kor keresztezte az Egyenlítőt. 2020 februárja óta az üzemanyag kímélése miatt sodródik: a pályája lassan süllyed, az egyenlítő-átlépése egyre korábbra csúszik, 2022 októberében kivált a reggeli műhold-kötelékből.

Aqua (földmegfigyelő műhold)

A neve latinul vizet jelent: a Föld vízkörforgását méri a párolgástól a felhőkön és a csapadékon át a jégig. 2002. május 4-én indult, és a tervezett hat év helyett több mint két évtizede működik. Hat műszerrel indult (AIRS, AMSU, CERES, MODIS, AMSR-E, HSB), ma négy működik: a HSB 2003-ban meghibásodott, az AMSR-E-t 2016-ban kapcsolták ki. Évekig az „A-Train” nevű délutáni műhold-kötelék tagja volt, helyi idő szerint 13:30 körül keresztezte az Egyenlítőt. Az üzemanyaga fogytán szabadon sodródik: lassan a kötelék pályája alá süllyed, az egyenlítő-átlépése egyre későbbre csúszik.

Landsat 8 (földmegfigyelő műhold)

A Landsat-program tagja: a Föld szárazföldjeiről készült leghosszabb, folyamatos űrfelvétel-sorozatot viszi tovább. 2013. február 11-én indult egy Atlas V rakétával. Két műszere az OLI (látható és közeli infravörös képalkotó) és a TIRS (hőtérképező infravörös érzékelő). 16 naponta halad el ugyanazon pont fölött, naponta kb. 14,5 kört tesz meg, és helyi idő szerint kb. 10:12-kor keresztezi az Egyenlítőt. Közös küldetés: az űreszközt és az indítást a NASA fejlesztette, a műholdat az indítás óta az USGS üzemelteti. A program az 1970-es évek elején indult, a Landsat 8 ennek a több mint négy évtizedes sorozatnak a folytatása.

Landsat 9 (földmegfigyelő műhold)

A Landsat 8 majdnem tökéletes ikertestvére: nyolc nappal eltolva kering ugyanazon a pályán, így a kettő együtt nyolcnaponta (nem csak tizenhat naponta) újrafényképezi a Föld szárazföldjeit. 2021. szeptember 27-én indult egy Atlas V rakétával a Vandenberg légibázisról. Felépítése szinte azonos a Landsat 8-éval - a NASA-3D-Resources gyűjteményben nincs önálló Landsat 9-modell, ezért a jelenetben is a Landsat 8 modellje jelöli. Két műszere az OLI-2 és a TIRS-2, a Landsat 8 OLI/TIRS-párosának továbbfejlesztett, pontosabb kiadása. Ugyanazon a napszinkron pályán kering, mint a Landsat 8, attól nyolc nappal eltolva - a két műhold együtt fedi le a Földet nyolcnaponta. Közös küldetés, akárcsak elődje: az űreszközt és az indítást a NASA fejlesztette, a műholdat az USGS üzemelteti. A Landsat 7 utódjaként a program legújabb, jelenleg is aktív tagja.

Chandra röntgen-obszervatórium (röntgen-űrtávcső)

A NASA „nagy obszervatóriumainak” egyike: röntgenfényben figyeli a világegyetem legforróbb, legenergikusabb helyeit, a fekete lyukak környezetét és a szupernóva-maradványokat. 1999. július 23-án indult a Columbia űrrepülőgép fedélzetén (STS-93). Erősen elnyúlt pályán kering: legtávolabb kb. 140 000 km-re jár, a Föld-Hold távolság több mint harmadáig. Tükrei nem tányér, hanem hordó alakúak: a röntgensugarak szinte párhuzamosan súrolják az atomi simaságúra polírozott felületüket. Nyolcszor élesebb képet ad, és hússzor halványabb forrásokat lát, mint a korábbi röntgentávcsövek. Nevét Subrahmanyan Chandrasekhar indiai származású amerikai asztrofizikusról kapta.

Suomi NPP (időjárás- és klímaműhold)

A NASA és a NOAA közös műholdja; a VIIRS műszerének napi felvételeiből készül ennek a gömbnek az élő felhőrétege is. 2011. október 28-án indult NPP néven, 2012-ben nevezték át Verner E. Suomi meteorológusról, a „műholdas meteorológia atyjáról”. Öt műszere (VIIRS, CrIS, ATMS, OMPS, CERES) az időjárás-előrejelzéshez és a hosszú távú klímamegfigyeléshez gyűjt adatot. Napszinkron pályán, kb. 824 km magasan kering, és helyi idő szerint 13:30-kor keresztezi észak felé az Egyenlítőt. A NASA közlése szerint az adattermékei 2026. november 1-jén megszűnnek, a feladatot a NOAA-20 és a NOAA-21 veszi át.